Miután megírta Kosztolányi a Pacsirtát, és elküldte a családjának elolvasásra, hatalmas perpatvar lett belőle: szülei úgy érezték, hogy a regény nem szólhat másról, mint Kosztolányi Máriáról, a költő hírhedten rút kishúgáról.

 

Csakugyan róla szólt?

 

Nyilván nem. A Pacsirta nem egy valóságos személy életrajza, hanem egy regény. Igazsága általánosabb, mint akármely életrajzé.

 

Az Aranysárkány írása után Kosztolányi már óvatosabb volt. Nyomatékosan figyelmeztette apját, hogy az abban leírt történet nem valóságos, a szereplőket — mint mindig — több alakból gyúrta össze. Ez a figyelmeztetés nem volt véletlen: Novák Antalban könnyen föl lehetett ismerni Kosztolányi Árpádnak, a szabadkai gimnázium igazgatójának bizonyos vonásait. Az apa így aztán kedvező véleményt is formált a regényről, bár annak zárlata, a földi igazságszolgáltatás elmaradása némileg felháborította. (Nehéz nem gondolnunk arra némi emberbaráti szomorúsággal, milyen keveset érthetett meg Kosztolányi apja ennek a regénynek a mély, szinte embertelen tragikumából.)

 

Kosztolányi persze messze nem az egyetlen volt, akinek gondot okozott a regényében szereplő alakok túlságos hasonlósága bizonyos valóságos személyekkel.

 

Szerb Antal Utas és holdvilág című regényében fölbukkan egy Waldheim nevű vallástörténész, akit nemcsak a rossz nyelvek azonosítottak Kerényi Károly alakjával, hanem maga Kerényi Károly is. Az eredmény: évekre megszakadó barátság a két érzékeny tudósember között.

 

Ma már mindezen csak mosolygunk. Éppen elég jól belénk nevelte az irodalomtudomány, hogy a fiktív szövegek — fiktívek. Még a versekben is, ahol pedig a legkézenfekvőbbnek tűnne beszélőt és szerzőt azonosítani, hogy aztán a költeményben ábrázolt alakokat valóságos emberek kivetüléseinek lássuk, tudjuk rég, hogy nem a szerző beszél, hanem egy „lírai én”, a fölbukkanó alakok pedig teljes mértékben a képzelet szülöttjei.

 

A történet mégsem egészen ennyire egyszerű. Föltételezhetjük, hogy Kosztolányi sohasem lett volna képes így megírni a Pacsirtát, ha nincs egy húga, akit „eljegyzett a bánat”; az Aranysárkányt, ha ő maga nem a Monarchia egyik vidéki gimnáziumába jár; és Szerb Antal Waldheim professzora sem lehetett volna olyan elementárisan humoros figura, ha az író nem ismeri Kerényi Károlyt. Az élet nyersanyaga nélkül, pusztán fantáziából nem keletkezik magas szintű irodalom. García Márquez, akit fantáziahiánnyal még legelszántabb ellenségei sem vádolhatnak, mondta: „Egyetlen sor sincs a regényeimben, ami ne a valóságon alapulna”.

 

 

Kosztolányiék családja, középen Kosztolányi Máriával. A kép forrása: Magyartanárok Egyesülete

 

De mi történik valóság és fikció között? Hogyan lesz Kosztolányi Máriából Pacsirta, és miért érdekesebb Pacsirta, mint Kosztolányi Mária?

 

Arisztotelész már több ezer évvel ezelőtt megmondta: a „költészet” azért több és filozofikusabb, mint a „történetírás”, mert nemcsak azt meséli el, ami megtörtént, hanem azt is, ami ugyan nem történt meg, de megtörténhetett volna.

 

A valóságból hozott anyag művészi elrendezése, alakítása, megmetszése és kiszínezése során a mindig egyértelmű realitás csodálatos metamorfózison megy át: széppé válik, és többértelművé.

 

Egyik kedvenc Kosztolányi-részletem az Esti Kornél tizenhatodik fejezetéből való. Az Estit a haláltól megmentő Elingerrel a főszereplő a Glasgow tetőtornácán beszélget a „fekete afrikai hőségben”:

 

— Az én életem — mondta Elinger titokzatosan és jelentősen — valóságos tragédia, kérem — és mutogatta vérszegény ínyét, az aranyfoga fölött. — Apámat nagyon korán elvesztettem, még hároméves se voltam. Szegény özvegy édesanyám magára maradt, öt gyermekkel, akiket a két keze munkájával tartott el.

 

"Mindez nyersanyag — gondolta Esti —, érdektelen és tartalmatlan. Csak az érdekes és tartalmas, aminek formája is van."

 

Elinger valóságos kis mininovellát kanyarít Esti elé. A „titokzatosan és jelentősen” kimondott mondatok mintha vele magával is elhitetnék, hogy itt irodalom, nagy irodalom készül, „valóságos tragédia”, legalábbis zolai magasságokban. A rutinos és profi író Esti csak legyint erre. Amíg nincs meg a művészi transzformáció a „forma” által, addig tartalom sincs.

 

Hány meg hány élet múlhatott el úgy, olyan fájdalmasan-reménytelenül, mint Kosztolányi Máriáé! De ki foglalkozik velük? Legfeljebb szociológiai érdekességek lehetnek történelemtudósok munkáinak lábjegyzeteiben. Pacsirta sorstragédiáját viszont újra és újra elolvassák nemzedékek, kitapintják jellegzetes vonásait, méricskélik, elemzik, értelmezik, tanulmányozzák tudós kutatók és egyszeri olvasók, de sohasem tudnak betelni vele.

 

Még egyszer: miért is?

 

Mert ennek a történetnek nincs sehol sem helye a való világban. Hiába keressük: nincsen sehol. Kosztolányi Máriának tudjuk születési és halálozási helyét és idejét, össze tudjuk állítani az életrajzát, össze tudunk gyűjteni róla minden adatot és dokumentumot. Szociológiai és társadalomlélektani szempontból alaposan végére járhatunk, akár még a kórképét is leírhatjuk mind neki, mind a társadalomnak, amelyben élt. Még a megoldást is megadhatjuk: ha ez és ez van, akkor ez és ez nincs. Pacsirta esetében semmi ilyet nem tehetünk. Sorsa örökkévaló módon rejtélyes, hiányos, megoldatlan, és folyamatosan arra vár, hogy az olvasó egészítse ki.

 

Igen, a művészi formába öntött szöveg csak az újraolvasás aktusában alakul ki. Túlságosan sok benne a kérdés, az egyértelműség-hiány, a titok. Az olvasó tömködi be újra és újra ezeket a hiányokat, kialakítva a maga Pacsirtáját, de az persze mindig csak egy valakié marad, a következő olvasás ismét egy már hiányos szöveggel fog szembesülni.

 

De hát mire jó ez az egész? Nem az volna a jobb, ha egyszer és mindenkorra megoldanánk az egészet, és nem lenne több csúnya lány, nem lenne több tragikus sorsú gimnáziumi tanár, aki főbe lövi magát, és nem lenne több özvegy édesanya, aki két keze munkájával tartja el öt gyermekét, köztük egy vérszegény ínyűt, akinek aranyfoga van?

 

Erre se legyinthetünk. Az irodalomnak (és művészetnek) valóban van társadalomjobbító küldetése. Azzal, hogy sorsokat mutat föl, egyszersmind azt is megmutatja, hogy az élet csakugyan lehetne másmilyen is. „A filozófusok eddig csak magyarázták a világot, a mi dolgunk az, hogy megváltoztassuk” — szól a híres marxi mondat, melyet így fordíthatunk át: „A tudósok csak magyarázzák a világot, a művészek dolga az, hogy megmutassák: meg is lehetne változtatni”. Éppen a hiány által tűnik elő a dolgok mozgathatósága.

 

De csak akkor, ha a létrejött mű csakugyan megmarad többértelmű. Elinger utolsó, immár megbocsáthatatlan húzása, „merénylete” Estivel szemben az, amikor maga is a művészet terepére óhajt lépni, és „rossz és hosszú” versével éppen a kimozgathatóság esélyét venné el saját életétől.

 

— Te — szólt egyszerre Elinger —, írtam egy verset.

— Ne mondd.

— Mondjam el?

— Na mondd.

— Az Életem — kezdte, és szünetet tartott, hogy éreztesse a nagybetűt. — Ez a címe. Mit szólsz hozzá?

Lassan, érzéssel szavalta. A vers rossz volt és hosszú.

 

Ezt már nem lehet kibírni. Az „érdektelen és tartalmatlan” nyersanyag kiömlése már magát a megváltást veszélyezteti.

 

Hiszen az arisztotelészi értelemben vett „költészet” nem is más, mint annak a lehetősége, hogy az élet lehet másmilyen is, nem csak rossz és hosszú. A jó művészet befogadója pedig azzal szembesül, hogy mindeddig rosszul látott, hibásan érzékelt. A magára hagyott vénlány jelképpé válik, a vallástörténész hajmeresztővé, az egyszeri, embermentő népmesei hős pedig nevetségessé. És nekikezdünk egy újabb életnek.