Sokkal később lett okostelefonom, mint az ismeretségi körömből jóformán bárkinek. Mások már évek, évtizedek óta „applikációkat” töltöttek le, bőszen neteztek a kezükkel, és hozzá voltak nőve az eszközükhöz, én meg még mindig egy vacak régi butatelefonnal jártam, melyet amúgy nem is nagyon használtam semmire, és sokszor napokig rá se néztem.

 

Aztán egy idő után már nem volt tartható, hogy ennyire ne tartsak lépést a korral. 2020 karácsonyára kaptam egy szép fekete okostelefont.

 

Azóta már én is tudom, mit jelent az a szó, hogy „applikáció”, azóta én is netezem a kezemmel, és néha már a hozzánövést is érzem, mármint hogy nehéz a testemtől elválasztani az eszközt, és ha egy fél napig valamiért nem használom, úgy érzem magam, mintha a világtól szakítottak volna el.

 

Éppen ezért fogott el némi rémület, amikor a telefonom az utóbbi hónapokban minden nap figyelmeztetett, hogy a tárhelye 99%-ig megtelt, és töröljek fölösleges adatokat, hogy az eszköz megfelelően működhessen. Hát töröltem is én mindent, amit találtam, és úgy ítéltem meg, hogy nem olyan nagyon fájna kitörölni. A gond, hogy ilyenből egyre kevesebbet találtam. Végül kénytelen voltam már a nagyon fájók közül is kiválasztani a kevésbé fájókat, ám legvégül elérkezett a pillanat, hogy tennem kellett valami radikálisabbat: vettem egy memóriakártyát, duplájára növelve a gép tárhelyét.

 

Gyorsan minden képet rá is mentettem erre a kártyára. Közel ötszáz volt, a legkülönfélébb helyeken, okokból és célokkal készült felvételek.

 

 

Nem fotózom sokat. Három és fél év alatt ötszáz kép nem sok. De így összemontírozva, merthogy a mentés után teljesen összekeveredett az időrend, mégis valami félelmetes gazdagsága bontakozott ki előttem az emlékeknek.

 

Azt mondják, egy kép többet elmond, mint ezer szó. De a mondás fordítva is igaz: egy szó többet elmond, mint ezer kép. És mi volna ez a szó, mely ha nem is ezer, de félezer képet összefoglal? Talán ez volna: emlék. Ez az, ami mindegyikben közös. Mindegyikhez fűz valami életesemény, és ha meglátom a képet, egész történetek kezdenek gomolyogni bennem.

 

Hadd válasszak – tényleg találomra – három példát.

 

 

Legyen az első mondjuk ez. A galamb. Egyik nyáron egy galambpár költözött az erkélyünkre. Minden reggel a búgásukra ébredtem: párzottak. Ahogy elnéztem őket, egyre jobban a szívemhez nőttek. Ekkor tanultam meg valamit, amiről addig fogalmam sem volt: minden galamb tollazatának egyedi a mintázata. Addig nekem minden galamb csak egyforma volt. Azóta tudom, hogy mindegyik egy külön egyéniség, egy külön világ. Drukkoltam, hogy kikeljenek a tojások, melyek megjelentek az erkély egy rejtett, árnyékos zugában. De sajnos ez sohasem történt meg. A kiteregetett hatalmas, hosszú ujjú ruhák szó szerint madárijesztőként működtek. Azóta is beleborzongok, mennyire félhettek tőlük szegény állatok, ha a legfontosabbat, amiről az életük szólt, csapot-papot otthagyták miattuk.

 

 

A második kép legyen a trieszti hajnalé. Tavaly nyáron éjszakai busszal utaztam el Triesztbe, mely valamikor hajnali három körül kellett volna, hogy a városba érkezzen. Éppen az évezred esőzéseit élte meg azonban Szlovénia, ezért a buszunk Ausztria felől került, és jó egy órát késett. De így is sötét hajnal volt, amikor először láthattam az ébredező várost; szélben, esőben, barátságtalanul. Volt ennek a hajnali sétámnak valami megejtően varázsos hangulata. Csak remélni merem, hogy a fotó valami keveset visszaad belőle.

 

Aztán legyen még egy kép, mert bár egészen magánjellegű, olyan szép színes. (Nem?) Egy barátom győzött meg róla, milyen jó móka fogni néhány filcet, és színezősdit játszani. Nosza, vásároltam egy úgynevezett felnőtt színezőt, és nekiláttam saját kényem-kedvem szerint kifesteni az absztrakt, többnyire tükörszimmetrikus képeket. Ahogy mondtam magamban, a híres Kosztolányi-sort idézve: kiszíneztem velük az életem. Valójában persze csak elvoltam magamban az ágyamon, és sok-sok kellemesen nyugodt, békés, precíz figyelmet igénylő percet töltöttem el a színek között. Bár megvan a kép a színezőben is, fájt volna letörölnöm a telefonról. Mert az is emlék, hogy mindezt egyszer lefotóztam, hogy írhassak róla. Mint ahogy ez a poszt is, amelyben arról írok, hogy egyszer lefotóztam a színes képeim némelyikét, emlékké válik, és talán-talán jó lesz majd egyszer visszagondolnom rá.