Meghalt a héten egy harmincéves futballista. A Tenerife-Andorra spanyol másodosztályú meccsen a hajrára cserélték be. 2-2-re állt a mérkőzés 90 perc után. A játékvezető a cserék, ápolások és időhúzások miatt hosszabbított. Már a 97. percet írták, amikor a győzelemért támadó Andorra játékosai elől kirúgták a labdát a Tenerife védői, előre egészen Jesús de Miguel irányába. Kirontott a kapujából a vendégek kapusa, az egyenlítői-guineai Jesús Onowo, és ellentmondást nem tűrően letarolta Miguelt. A Tenerife játékosa a földön maradt. Megállt a szíve. Kórházba szállították, ahol sikerült újraéleszteni, ám másnap reggelre ismét súlyosbodott az állapota, és kedd reggelre virradóra életét vesztette.

 

Eddig tartott egy ember élete. Egy balszerencsés mozdulat a játék hevében, és megtörténik a visszafordíthatatlan.

 

A kommentelők közül sokan dühödten gyilkosságot, börtönt, példás büntetést emlegettek, hangsúlyozva, hogy az egész a kapus felelőssége. Igen, felelőtlen volt a kapus, szükségtelen agresszióval rontott ki. Remélem is, hogy minden focisuliban tanítani fogják majd az esetet, rámutatva, mi az, ami belefér az egészséges agresszióba, és mi az, ami nem. De biztos vagyok benne, hogy ha van a Földön ma ember, aki rettenetesen rosszul érzi magát, és a legszívesebben visszapörgetné az idő kerekét pár nappal, hogy újra csinálhassa az egész életet, akkor az Jesús Onowo, az Andorra kapusa. Nem kell neki külön büntetés, bőven elég nagy büntetés az, hogy éppen vele történt meg ez a rettenetes esemény.

 

De pontosan mi is az egészben a rettenetes?

 

Nem, nem a halál.

 

Azt hiszem, 2026-os évem legfontosabb eseménye az volt, hogy megtanultam egy kicsit másképpen viszonyulni a halálhoz. Anyu a halálával mintegy magával vitte a túlvilágra a halálszorongást is. Nem úgy gondolok már a halálra, mint annak előtte.

 

Különös módon, ha anyu halálára gondolok, valami nagy-nagy biztonságot érzek. Kosztolányi fogalmazta meg ezt az érzést nagy költői erővel:

 

„De érzem egyre, vár rám sok erős,
jó ismerős,
hűségesen vetik az ágyam ők lenn.
Ezért oly csöndes bennem már a lélek
s éjjel, ha járok künn a temetőkben,
nem félek.”

 

Aki meghalt, az sérthetetlen, érinthetetlen. Nem fáj neki semmi, nem is lehet bántani, kínozni, nem tud többé szenvedni. És ez nagyon jó. Anyu nagyon sokat szenvedett. Abnormálisan érzékeny volt, mert még csecsemő korában megsérült az agyhártyája. Minden apróság mintha ezerszeres erővel hatott volna rá, és ha valami fájt, akkor az nagyon fájt. Hosszú sora volt életében azoknak az embereknek, akik talán sokszor tudtukon kívül is, pusztán az érzéketlenségükkel, tartós fájdalmat okoztak neki. De most már, hogy nem él, ennek az egésznek vége van. Most már mindenféle fájdalomtól nagyobb biztonságban van, mint ha egy atombombabiztos bunkerbe rejtette volna el a lelkét.

 

De hát a jót sem érzi?! — ez erre a logikus reakció. A jót sem érzi már, amelyre pedig legalább ugyanannyira (de igazából még sokkal jobban) érzékeny volt. Hát nem szörnyű ez? Nem rettenetes?

 

Nem. Nem érzem annak. És miért?

 

Tudom, nem lehetek biztos benne, hogy követhető, megérthető ez a gondolatmenetem. Megpróbálom megfogalmazni, amit érzek, de a megfogalmazás közben talán eltűnhetnek lényeges információk, és létrejönnek a félreértések. Ezért kell a szavaknak újra és újra nekifutni. Ezért van, hogy az embereknek be nem áll a szájuk.

 

Szóval azért nem, mert ami egyszer jó volt, az mindig jó marad. Azok a csodálatos együtt töltött napok, ahogy hazajött a bevásárlásból, ahogyan együtt ebédeltünk, és persze húztuk őt, amire nevetett. Ahogyan, amikor és amiért annyit nevetett. Mindez belevésődött az időbe, kiszakított egy darabot belőle, és átkerült az örökkévalóságba.

 

A napokban fogalmaztam meg magamban valami számomra is nagyon meglepőt. A rosszra mindig a túlélés érdekében emlékezünk. De ha a túlélés már nem számít, akkor a rossz emlékek érdektelenekké válnak. A neurobiológusok megállapították (most is éppen egy agykutató könyvét olvasom), hogy az ember sokkal erősebben emlékezik a rossz élményekre, mint a jókra, és ennek evolúciós oka van. Amelyik állat nem volt képes emlékezni a rosszra, az újra belefutott, és persze meghalt, és nem tudott tovább szaporodni. Azok maradtak életben, akiknek az idegrendszerébe, génjeibe bevésődött a rossz emlék megőrzésének képessége. Agyunkban az amigdala, ez a mandula méretű kis szerv felelős azért, hogy a legkisebb veszélyre is mozgósítsa a stresszhormonjainkat, hogy agresszívan tudjunk felelni a minket fenyegető veszedelemre. A rossz élmény, a kellemetlenség, a fájdalom, a fenyegetés mind-mind a túlélés érdekében folytatott küzdelem része. Pont addig érdekes, amíg élünk. Ezzel szemben a jó — a jó az utána is érdekes. A jó az, ami mindig érdekes, ami független az élettől, a túléléstől. Ha átélünk valami jót, valami örömtelit, arra nem azért emlékezünk, hogy segítsen minket a túlélésben. A jó maga az élet. És ami egyszer élet volt, az megmarad azután is, hogy az emlékhordozó szervek elpusztulnak.

 

Vagyis immár egyáltalán nem félek a haláltól. Sebezhetetlenséget érzek. A halál csak a rosszat tudja elpusztítani, a fájdalmakat. Azok meg pusztuljanak is.

 

Mégis, miért rettenetes az, ami Jesús de Miguellel történt, aki a játék hevében harmincévesen karambolozott a pályán az ellenfél kapusával, és belehalt?

 

Azért, mert neki lett volna még ideje.

 

Ha az imént Kosztolányit idéztem, hadd idézzem most Arany Jánost:

 

„A gyümölcs hull — semmi: érett!
Hallgat a lomb — semmi: szólt!
Öltsön a mező fehéret —
Semmi: oly dús zöldje volt!

 

Csak, ha bimbó fővel asznak
A virágok: oh, ez fáj;
Ha reménye új tavasznak,
Most születve, sírba száll”

 

Ha valakinek nincs ideje megélni a jót (is): ez a rettenetes. Élhet az ember persze száz évet is, élhet nyolcvanat vagy hatvanat. Nem a pontos életkor számít. Hanem hogy legyen az egésznek egy íve, egy története. Gyerekkor, felnőttkor, öregkor. Fölfelé, csúcson, lefelé. Mint az évszakok körforgása. Tavasz, nyár, ősz, tél. A korai halálok ebbe a körforgásba rondítanak bele, és rettenetes hiányérzetet hagynak maguk után. Jesús de Miguelnek még lettek volna boldog percei, órái és napjai a családjával. Bizonyára sokat kirándultak volna, együtt játszanak, együtt vacsoráznak. Aztán eljött volna az idő, amikor az öreg Jesús már belefárad ebbe az egészbe, és átköltözik a biztonságba, ahol már nem fájhat neki semmi. Hatvanévesen, vagy nyolcvanévesen, vagy százévesen. Ez már mindegy. De ne az élete csúcsai előtt haljon meg.

 

Azt hiszem, az a jó, ha a halál szépen lassan kúszik belénk. Ha szaporodik szívünkben, mint fogunkban az idegen anyag, ahogyan József Attila írta. Ez a szaporodás igazából az öröm, a boldog élmények szaporodása is. Mert, ahogy írtam följebb, a fájdalom és a rossz az, ami az élet érdekében „szaporodik”. A jó éppenséggel egy időbe vésett örökkévaló szépséget szaporít.

 

Persze nem lehet jó az olyan elmélkedés, amely nem ad semmiféle magyarázatot a valóságra, vagyis arra, hogy az a rettenetes dolog ott, a tenerifei stadionban miért is történt meg. Mi értelme van annak, ami értelmetlen?

 

A felvilágosodás válasza erre elég egyértelmű. Azért történt mindez, hogy tanuljunk belőle. Az egyén föláldozza magát azért, hogy a következő generációk biztonságosabban, jobban éljenek. Új szabályokat fognak bevezetni, a kapusok óvatosabbak lesznek, soha többé nem látunk sportpályán ilyen tragédiát, és a sok-sok későbbi kis futballista hálás lehet majd azért, hogy ez az egyéni áldozat (Jesús áldozata) megtörtént.

 

Ha egy kicsit pesszimistábbak vagyunk (én hajlamos vagyok a pesszimizmusra), még mindig találhatunk valamit, ami reményt ad. Mégpedig azt, hogy ez a halál bizonyos értelemben mégiscsak boldog halál volt. A játék hevében, a lehető legnagyobb flowban, egy ember teljesítőképességének abszolút a csúcsain történt. És ha erre gondolnak majd, talán a családtagokat is vigasztalja a tudat, hogy szeretett férjük, fiuk, apjuk, testvérük mégiscsak megélte az élet teljességét.

 

És a kapus, Onowo? Mert persze én nem tudok nem gondolni rá sem, arra, hogy mekkora teherrel kell együtt élnie. Olyan traumát és sérülést szerzett, amelyből nagyon nehezen tud majd (ha egyáltalán) kigyógyulni.

 

De neki még mindig ott van az, hogy előbb-utóbb a jótékony nemlét majd őt is elválasztja attól a mérhetetlen fájdalomtól, amit ez a halált okozó ütközés bizonyára folyamatosan élesít majd benne. Egy reményünk mindig megmarad. Egyszer mindnyájan meghalunk.