Két nap múlva karácsony. Sok minden eszünkbe juthat erről az ünnepről, de talán legkevésbé egy focivébé. A futball-világbajnokságok ideje mindig a nyár. A strandidő, a sör, a forróság, a csobbanás, a Balaton-parti lábtengózás, a langyos estékben a kivetítők előtti tömegben való elvegyülés — sokunk számára a „vébé” ezt jelenti. Nem az adventet.

 

De hát annyi hagyományunkat földúlta már az idő. Decemberben eső esik, ősszel nyár van, tavasszal tél. Hógolyózás helyett telefont nyomkodunk, az élelmiszereket neten rendeljük, barátok helyett a közösségi médiumokat látogatjuk. Ebbe a sok változásba belefér az is, hogy a focivébé meg télen legyen. Veszítünk valamit azzal, hogy így átalakulnak a szokásaink? Bizonyára. Veszítünk, és nyerünk. Nem igaz, hogy „régen minden jobb volt”, de a közhelyes mondás (a „bezzeg a mi időnkben”, „ezek a mai fiatalok” és a „mi még tudtuk, mi a tisztesség” kortárs utórezgéseként) mégiscsak rátapint valamire: a túl sok változás megviseli az egyént. Úgy látszik, szükségünk van állandó, kiszámítható dolgokra, olyasmikre, amik minden hírtől, rendszertől, politikai eseménytől függetlenül ugyanúgy vannak. És kevés ilyesmi van. Az ünnepek sem ilyenek. A foci sem ilyen.

 

Akkor mi ilyen?

 

Talán semmi. De régi szövegeket mégiscsak azért tudunk egyáltalán felfogni, mert minden mégse lett más. Még a legrégebbi írott történetekben, például a Biblia történeteiben is rejlik valami olyan állandó, ma is érvényes, ma is megszólító erővel bíró tartalom, amelyre rezonálni tudunk. Mi ez a tartalom?

 

Ott van például Dávid és Góliát története. Két ősrégi nép háborúzik egymással valahol a közel-keleti sivatagban. Nem túl izgalmas dolog, nemde? Van hozzá bármi közünk? Aligha. Minden idegen tőlünk ebben a sztoriban. Nem a Közel-Keleten élünk, nem háborúzunk, civilizációs viszonyaink merőben eltérnek e két pásztornép civilizációs viszonyaitól. Hétköznapi életünk köszönőviszonyban sincs az akkor élt emberekével. Dávid és Góliát története mégis érdekes nekünk is. Van egy erős és legyőzhetetlen, hatalmas harcos, aki erejével és legyőzhetetlenségével nyíltan kérkedik. Dölyfös, gúnyos és felfuvalkodott. És hopp! El is kaptunk valamit, ami állandó. A dölyfösség és felfuvalkodottság ma is régi jó ismerősünk. Sok minden, szinte minden megváltozott, de például ez nem. Aki sikeres, az rátarti tud lenni a sikerére. (Nem mindig vagy szükségképpen az, de előfordul. Ismerünk ilyet.)

 

És ott van Dávid, egy szegény pásztorfiú, aki csak véletlenül csöppen oda, ahol Góliát az erejével kérkedett. Bátyjait jött meglátogatni. Meghallja, hogy hazáját, hitét, istenét gyalázzák, és nem tűrheti tovább. Kisebb, gyengébb, tapasztalatlanabb, mint az ellenség, de sokkal motiváltabb. És nem az erejével, hanem az eszével győzi le. Ez a mozzanat sem teljesen idegen tőlünk. Az akarat és leleményesség csodát tehet a nyers erővel szemben. A kicsi legyőzheti a nagyot. Mi ma itt Magyarországon nem háborúzunk — szerencsére — senkivel, de a hétköznapi életünkben gyakran előfordul, hogy az ész többet ér, mint az erő. És hogy aki dölyfös és nem tisztel sem Istent, sem embert, az megbűnhődik.

 

 
Lionel Messi a vébétrófeával. Kép forrása: infostart.hu

 

Vannak tehát állandóságok az örökös változásban. A régi történetekből kiinteget valamiféle ma éppúgy érvényesnek érezhető tartalom.

 

A történetek ma is, mint mindig, ugyanazzal az alapanyaggal dolgoznak, és bármilyen külső formát öltsenek is, egészen sohasem tűnnek idegennek.

 

A focivébé, legyen nyáron vagy télen, nem szólhat másról, mint hogy a gyengébb is megverheti a látszólag erősebbet, vagyis nem a tekintély, az előítélet, a pénz vagy a korábbi sikerek döntenek, hanem — mint Dávidnál — a motiváltság és az ész.

 

A karácsony alapmítosza pedig végül is az, hogy születik egy ember, aki nekünk adja az életét. Ilyen emberek ma is vannak. Ha nem is egészen szó szerint. Vannak, akik idejüket, figyelmüket, szabadságukat adják oda nekünk. Vannak, akik konfliktusokat vállalnak föl, nevetségessé teszik magukat, kimozdulnak saját komfortzónájukból, csak hogy nekünk jobb legyen. Hát nem arról szól, egészen lecsupaszítva, a karácsony körüli felfordulás, hogy megemlékezzünk róluk (ajándékokkal, idővel, türelemmel)?

 

Ha el tudjuk kapni ezt a „tartalmat”, felöltöztethetjük magunkat az ünnepekre.

 

Emlékszem, gyerekként mennyire megviselt a gondolat, hogy bizonyos országokban karácsonykor nemhogy hó nincs, de még igazán hideg sem, és például a spanyoloknál nem is olyan meghitt és misztikus hangulatú ez az ünnep, mint Európának ezen a középső térségén. Hát hogy lehet úgy ünnepelni? Karácsony az még?

 

És íme, most mi is megtapasztaljuk — és egyre inkább — a mediterrán teleket.

 

Elviselhetetlen? Régen minden jobb volt?

 

Csak akkor, ha nem vagyunk képesek a folyton változó felszín alatt észrevenni azt, ami sohasem változik.