Néhány nappal ezelőtt lakásunk vidám káoszában ráleltem egy különös könyvre. A címe: Művészet dióhéjban ötven remekmű alapján. Eredetileg francia kiadvány volt, 1976-ban jelent meg magyarul (Havas Lujza fordításában) a Corvina Kiadónál.
A könyv különlegessége az, hogy felnőttek és gyerekek együtt készítették. A szerzők (bizonyára művelt művészettörténészek vagy tanárok) megmutatták a kiválasztott remekműveket néhány gyereknek, akik szabadon véleményezhették azokat. Olyat is lehetett játszaniuk, hogy egy-egy képről nem mondtak semmit. (Hiszen miért is kellene, hogy mindenről eszünkbe jusson valami?) Az elkészült könyvben kétféle színű betűkkel olvashatók a mondatok: a fekete betűk a felnőttek szövegei, pirossal pedig a gyerekek észrevételeit szedték.
Bevallom, én csak a piros betűs mondatokat olvastam el. Egészen megdöbbentem. Micsoda lényeglátás, micsoda észrevételek! Például a híres egyiptomi ülő írnok szobráról ezt mondták: „A szeme olyan, mintha élne. De nem azt nézi, amit ír. Gondolkozik talán?” Hiszen csakugyan: miért nem a táblájára néz az írnok? Miért nem munka közben ábrázolják? Valóban ez az egyik legfigyelemreméltóbb tulajdonsága ennek a szobornak, persze a rendkívüli élethűsége mellett. Sok minden következik ebből, sok olyasmi, amit filozófiailag, fenomenológiailag vagy akár társadalomtörténetileg meg lehetne fogni, és komoly eszmefuttatásokat lehetne írni róla.
Vagy egy Bosch-kép (A gyönyörök kertje) részlete. Mit mondtak a gyerekek? „Mit akart ezzel a képpel? Hogy nevessünk rajta? — Én inkább félek tőle.” Ez a rövidke megjegyzés is döbbenetes éleslátásra vall. Boschnál valóban kibogozhatatlanul összegabalyodik humor és rettegés. A gyerekek észrevették, hogy lehet valamit humoros szándékkal (!) ábrázolni, de azt is észrevették, hogy a boschi humor morbid és fekete.
Vagy mit szóltak például Velázquez Margit infánsnőjéhez? „Ez egy királylány. Teljesen olyan, mint egy drága baba: a legszívesebben beletenném egy szép dobozba.” Hát nem pont ezt tették az infánsnőkkel a királyi udvarokban? Szinte bábukká, babákká váltak, önálló akarat nélküli, gyönyörű ékszerekké nagy birodalmak kirakatában.
Csupa-csupa nagyszerű megfigyelés. Mi a közös bennük? Hogy még füstölögnek, annyira nyersek. Nincsenek kifejtve, nincsenek földolgozva, hiányzik még az a fogalmi apparátus és történelmi ismerethalmaz, amellyel ezek a kitűnő észrevételek tágabb kontextusba lennének helyezhetők. De a művészetről való beszéd forrása nem is lehet más, mint ez a nyers egyszerűség. A művészet mindig valami nagyon egyszerűt közvetít, valami olyat, amit mindenki, akár egy hat éves gyerek is észrevehet.
Ez az egyszerűségében is nagyszerű tanulság aztán újfent kidomborodott előttem, amikor a könyvhéten megvettem korunk egyik legnagyobb filozófusának, Giorgio Agambennek Studiolo című kötetét, amely voltaképpen nagyon is hasonlít a hetvenes évekbeli francia könyvhöz. Ebben is képek vannak, remekművek, és néhány hozzájuk fűzött kommentár. Itt már persze egy minden tudással fölvértezett professzor beszél. Már nem nyersen, már kifejtve, már földolgozva, már fogalmi apparátussal és történelmi ismerethalmazzal tágabb kontextusba helyezve, de csupa olyasmit mond, amit a gyerekek. És ez nem is lehet másképp. Filozófia és művészet közös vonása, hogy közlendője valamennyi emberi lény számára hozzáférhető.
______________
