Talán "csak" egy kutyáról van szó? Vagy valami többről, másról, elvontabbról? A vers korántsem olyan problémátlan, mint az első, felületes pillantásunk sugallná. A teljes szöveget el lehet olvasni Olvasóterem rovatunkban, az Alföld folyóirat áprilisi számára kattintva. Érdemes. Itt most az első három szakaszt idézzük. [Bodrogi Csongor]
Álmomban megörököltem a kutyátokat.
Öreg és loncsos szőrcsomó,
mint egy elfáradt szerelem,
ami csak megszokásból él.
Ti távolodtatok, az állat ott maradt.
Riadtan néztem szét magam körül,
mint egy tetthelyen –
ha ti már nem vagytok,
ki fog enni adni majd neki?
Rajtam kívül senki nem volt a térben,
a tanácstalanság lett az örökségem,
hogy akkor én leszek az a ziháló jelenlét,
aki végigkíséri őt.
A helyzetre fogtam, de én döntöttem.
Égő stigma a vállalás a testen,
itatni és etetni, sétáltatni, simogatni.
Megadni a végső tisztességet,
ami minden élőnek kijár.
Hagyni, hajtsa az ölembe a fejét.
Hagyni, nézzen rám kopogó, vak szemével.
Hagyni, illanjon el belőle mindaz,
ami az élőket ehhez a bolygóhoz köti.
Permet, füstfelhő és pára. Az élet maga.
Egyre lassabban lélegzett,
akkorra már ismerős volt minden mozdulat.
Tudtam, milyen hangot ad ki,
ha álmában valami megzavarja,
mintha emlékezne, álmodna,
pedig úgy tudom,
a múlt számukra nem létezik.
Olyankor megrándult kicsit.
Vajúdott. Vajúdtam én is vele.
Fájt, mint élőnek a holt,
és halottnak az élet ígérete.
[...]
