Öntudatos, hatalmas, megközelíthetetlen, szoborszerű alak? Dehogyis. Egy nagy és nehéz testet hordozó, hatalmas lélek, aki ebben a kisszerű világban (és kisszerűségébe éppen belenyugodni látszó országban) döbbenetesen magányos volt. Olyan kis mimóza, hogy a legkisebb kritikától is halálra sértődik, mert úgy érzi, azt a hatalmas és csodálatos világot sértették meg, amelyet magában hordozott mélységes titokban. Ilyennek látom Berzsenyit, mindig ilyennek láttam, és nagyon mélyen rokonszenveztem vele mindig is. Ez a verse is hihetetlenül modern; olyan egzisztenciális szorongás, végső elhagyatottság-tudat árad belőle, amilyet később aztán talán csak Pilinszky lesz képes újra megszólaltatni. [Bodrogi Csongor]
Ne kérdezd, barátném! mint töltöm időmet,
S távolléted alatt kedvem miben lelem!
Tudod, elvesztettem édes enyelgőmet,
Tudod, magam vagyok, mert te nem vagy velem.
Lefestem szüretem estvéli óráit,
Ha már cselédimet nyugodni eresztem,
És csak alig hallom a vígság lármáit,
Agg diófám alatt tüzemet gerjesztem.
Leplembe burkolva könyökemre dűlök,
Kanócom pislogó lángjait szemlélem,
A képzelet égi álmába merűlök,
S egy szebb lelki világ szent óráit élem.
Az őszibogárnak búsongó hangjai
Felköltik lelkemnek minden érzéseit,
S az emlékezetnek repdező szárnyai
Visszahozzák éltem eltűnt örömeit.
Életem képe ez. - Már elestvéledtem,
Béborúlt az élet vidám álorcája!
Még két mulatótárs van ébren mellettem:
A szelíd szerelem hamvadó szikrája
S bús melancholiám szomorgó nótája.
