Úgy döntöttünk mi, a Szófa szerkesztői, hogy személyesebbé téve oldalunkat, új rovatot indítunk Táltosfog címmel, melyben saját írásokkal jelentkezünk. Így kívánunk arcot adni magunknak, hogy olvasóink is jobban lássák, mit gondolunk a világról, az irodalomról, a művészetről. Arról fogunk írni, ami nekünk fontos és érdekes, de abban a hitben, hogy másoknak is az lehet. Első alkalommal fogadják szeretettel olvasóink Bodrogi Csongor írását.
Filmekről szeretnék írni most. Talán nem éppen szabályos filmkritikákat, ehhez nem vagyok kellően képzett a mozgókép világában, inkább csak benyomásokat, kérdéseket, érzéseket, melyek néhány újonnan látott film láttán keletkeztek bennem. Hogy mégis kritikaszerűbbé tegyem az írást, úgy döntöttem, 1-től 10-ig pontokat is adok az élményre. Először fölmerült bennem, hogy talán pontosan is elmondom, melyik pont mit jelent, de aztán rájöttem, hogy ez lehetetlenség volna. Egyedül a 10-esről tudom, mi: olyan film, melyet azonnal nézzen meg mindenki; bármelyik pillanatban meghalhatunk, óriási hiba volna, ha még előtte leélnénk egy életet úgy, hogy nem láttuk. És hogy képbe helyezzem olvasóimat ízlésemről, nálam 10 pontos film például a Testről és lélekről.
Az első film, amelyről szólok, a sajátos látásmódú lengyel filmrendezőnő, Malgorzata Szumowska alkotása, a Soha többé nem fog havazni. Egy lengyelországi nagyváros külterületére, egy modern lakóparkba megérkezik egy ukrán masszőr, bizonyos Zsenya. Végigjárja a jómódú családokat vagy magányos lakókat, és angyalszerű lényével, gyógyító kezével igyekszik segíteni nekik. A bajok, melyeken segíteni kell, hamar kiderül, nem csak testiek. A globális kapitalizmus világában mintha mindenki elvesztette volna valahol azt, ami boldoggá tehetné. A film nagyon sokféle jellegzetes válságtünetet megérint, mégsem katalógusszerű, minden élet és sors egyénítettnek hat. A kutyáival élő szexéhes asszonyságé, a rákban szenvedő, különböző gyógymódokat kipróbáló férfié, vagy az egykori katonáé, aki a civil világban is aszkétikus módon él, és a bevándorlóknak durván beszólogat.
Hónapokkal ezelőtt láttam a filmet, mégse megy ki bőröm alól azóta sem az elemi erejű borzongás, ha rágondolok. Mi okozza ezt? A zseniálisan beállított, metafizikai sugárzású jelenetek egész sora, tragikum és humor finom játéka és egymásba tűnése, a főszereplők (különösen persze a Zsenyát alakító Alec Utgoff) pillantásai, és még valami: a különös világvége-hangulat, melyet már maga a cím is közvetít. Élő környezetünk tönkretétele az egyik olyan állandó motívum a filmben, mely újra és újra rádöbbenti a nézőt jelen korának törékenységére. Mi még élünk, talán az élet közepén járunk, de ki tudja, meddig? A fák kidőlnek, az emberek meghalnak, sőt maga Zsenya is halálból jövő ember: Csernobliban született, ahol szülei nem élték túl az atomkatasztrófát, melynek során az égből különös hó esett a földre: radioaktív por. Az ő számára ez a por a hó ősképe. És aki látta a filmet, annak sem tud nem eszébe jutni, valahányszor egy képen hóesést lát. (9/10)
A második, Thomas Vinterberg rendezte film címe az eredeti, dán nyelvén Druk. Magyarra így fordították: Még egy kört mindenkinek. Egy kicsit nyugatabbra vagyunk, Dániában, de Európa – oly sokszor tagadott – egységesülését mutatja, hogy a korszak problémái itt is nagyon hasonlóak. Kiégett tanárok igyekeznek valahogy kordában tartani az egyre inkább drogfüggő vagy alkoholista gimnazistákat, a házasságok szétcsúsznak, a gyerekek magányosan fekszenek egymás mellett, és nem értik, mi történik. Ám kipattan egy tanár fejéből a zseniális ötlet. Talán az a probléma, hogy kevés a vérünkben az alkohol! Egy norvég filozófus elmélete szerint az emberi boldogtalanság oka, hogy születésünkkor alacsonyabb a véralkohol-szintünk az ember számára ideálisnál.
Az iskola négy tanárja neki is lát, hogy szigorúan tudományos kísérletképpen tesztelje a hipotézist, pótolja a lemaradást, és figyelje a hatást. A hatás pedig nem marad el. A tanárok órái egyre jobbak, mintha szárnyakat kapnának, a család is kezd családként működni; a norvég filozófusnak, úgy fest, igaza volt.
Természetesen nem ez az utolsó szó a filmben, de a célom itt nem valamiféle tartalmi összefoglaló írása (vagyis a spoilerezés). A lényeg egyébként sem az „inni vagy nem inni” shakespeare-i dilemmája. Sokkal inkább az elmúló ifjúságról, a fenntarthatatlan illúziókról, a korosztályok közötti meg nem értésről, a magányról, az „életközepi válságról”, az oktatás problémáiról mond el a film nagyon sok mindent. Hogyan mond el? Briliáns képi világgal. A néző mintegy újraéli önmaga részeg pillanatait, megsejti a részegség metafizikáját, egyszerre bódító és démoni vonzását. Felejthetetlen film? Mégse. Valahogy túl szűk a világa, és ahhoz képest (is) túl labilis a szerkezete. A sokszor tömör képiség helyett olykor mesélést, didaxist éreztem. Ám hogy érdemes megnézni, az nem lehet kétséges. (7/10)
Még nyugatabbra játszódik a harmadik film, amelyről írok. Franciaországban vagyunk, a szürrealizmus, az új hullám, a művészi innováció fellegvárában, és Laurent Tirard alkotásán, A beszéd című vígjátékon érződik is egy magas művészeti kultúra finomsága, eleganciája, még ha a mű maga jól láthatóan nem nagy igényű is (a három közül bizonnyal a legkisebb igényű).
Ám itt is érződik, látszódik, hogy Európa egyetlen egység; a film főszereplőjének problémái nagyon is korszakproblémák, 21. századi problémák. A 35 éves Adriennek beszédet kell mondania nővére esküvőjén. De hát meg lehet-e nyílni a család előtt? Lehet-e egyáltalán beszélni bármiről is értelmesen, elfojtások, öncsalások, a konvenciók mankói nélkül? Miközben kommunikációnkat már régesrég egy nagyjából ötször tizenkét centis fekete négyszög uralja, amelynek fölvillanásaitól – úgy hisszük – boldogságunk vagy nyomorúságunk függ.
A film szerkezete (és ez talán nem jellemző a korunkra?) játékos-játszadozó-visszavonós: a Benjamin Lavernhe által játszott főszereplő többféle esküvői beszédet eljátszik nekünk az igazi vendégek előtt – de csak gondolatban. Több alternatív történet fejlik ki, nem egyetlen sorsunk van – sugallja a narráció --, hanem sokféle. Elbukhatunk, győzhetünk, lehet így is, lehet úgy is. De akárhogyan is van: iszonyú szorongásainkat, melyeket a döntések fölvállalása okoz, valamiképpen kezelni kell, túl kell élni. És az egyik legfontosabb eszköz erre a humor. Szerettem ezt a filmet, mert visszaadta a humor igazi értelmét, ami nem sekélyes viccelődés, hanem autentikus válasz az ember legnagyobb gondjára, a szorongásra, szóval hogy az élet végülis tétre megy, el lehet bukni, meg lehet semmisülni a rokonok és sógorunk rokonai előtt, akik, ha kínosan besül a beszédünk, fölteszik majd az egészet a Youtube-ra, és ország-világ könnyesre kacagja majd magát rajta, mekkora csóró kis lúzerek vagyunk. (7/10)