A nyár a legkedvesebb évszakom. Szeretem a hosszú nappalokat, a fényt, a napsütést, a szabad kóborlást a városokban, a burjánzást, az emberek lenge öltözetét. Így írtam erről egyszer a Facebookra:

 

„Mi jut eszembe a nyárról? A szabadság. Persze ez nem utolsósorban a szünidőhöz kötődik: nincs iskola, nem kell leckéket írni, dolgozatokra készülni, korán kelni (!). A gyereknek ez az alapélmény. De erre az alapra az idill és boldogság olyan változatos emlékrétegei rakódtak rá, hogy képtelenség lenne mindet elősorolni, mindet fölidézni. Baracklekvárt főzök a konyhában, és a pólóm csupa baracklekvár. Meggyet szedünk az egyik nagynéném apósánál. Nézem éjszaka a kis tévénken a focivébét. Megáll az autónk az agárdi nyaralónál, és megcsap az öröm zsigeri, megnevezhetetlen illata. Bolyongok a nyíregyházi kertben. Már tíz óra van, amikor Nyíregyházán fölébredek, megjön anyu a piacról, és ─ micsoda boldogság! ─ Fülest hoz! Megyünk ebédelni Nyíregyházán a kollégiumba. Várjuk a buszt a kánikulában. Bóklászok Pesten ─ már felnőttként ─ a pesti utcák labirintusában. Elmegyek egy pinceablak mellett, és megcsap a kellemes pincei hűvös a csodás dohszaggal. Segítek apukámnak a Práter utcai műhelyben. Stb. Stb. Hőség. Szabadság. Csodálatos.”

 A mostani nyár azonban különleges volt.

 

Régóta foglalkoztat az emberiség jelenlegi gazdasági, jóléti viszonyainak fenntarthatósága. A témáról nagyon egyszerűen csak annyit lehet elmondani, hogy gazdasági rendszerünk, ezzel párhuzamosan pedig jólétre, fogyasztásra, bőségre (magyarán: a folyamatos növekedésre) építő civilizációnk összeomlás előtt áll. Nem nehéz ezt belátni; annál nehezebb elfogadni és gondolatvilágunkba beépíteni. Magam sem vagyok erre teljesen képes. Hinni akarok benne, hogy sikerülhet a „fenntartható visszavonulás” viszonylag fájdalommentes projektje, vagyis az, hogy fogyasztási kiadásainkat kataklizma, tömeges emberhalál, háborúk és pusztító nyomorúság nélkül tudjuk fokozatosan mérsékelni, miközben egy rendesebb, jobb, merőben más értékrendű világot építünk. Mondom, akarok ebben hinni, de nem egészen sikerül, mert az emberiség története a legkevésbé sem ilyesmikről szól. Az ember jellemzően elmegy a falig, és csak akkor fordul vissza saját útján, amikor már nem tehet mást.

 

Folyamatosan ez az összeomlás-gondolat foglalkoztatott, amikor a nyaramat éltem. Mi aktualizálta ezt? Természetesen az is, hogy olvasgattam a témában. De még inkább azok az egyre sűrűsödő, egyre nyilvánvalóbb jelek, amelyeket képünkbe tol a valóság. Hogy kiszáradnak a földjeink. Hogy le kell állítani az atomerőműveket, mert nincs elég víz a folyókban. Hogy már július végén őszi színekbe öltöznek a fák. Hogy olyan hőhullámok érkeznek, amilyenekhez európai ember nem szokhatott hozzá. És millió egyéb apróság. Nem csak a klímaváltozásra kell itt gondolni. Egyre durvább a verseny a nyersanyagokért, egyre tisztábban látszik, hogy fogynak a természeti javak, és bár a leleményes emberi elme folyamatosan képes egy kicsit odázni a bajt, egy pont után annál rémisztőbb hatású lesz, amikor föl kell adnia.

 

Azért volt különleges ez a nyár, mert mindennek tudatában, mindezzel a háttérismerettel és mindezzel az állandó, lappangó aggodalommal érzelmeim mélyén, voltam most nyáron talán minden korábbinál boldogabb.

 

Hogy miért is?

 

Éppen azért.

 

Éppen azért, mert még nem következett be az összeomlás, még megbámulhatjuk a világot abban a bőségében és szépségében, ahogyan korábban talán sohasem mutatkozott.

 

 

A sevillai Szépművészeti Múzeum patiója. 

 

Talán még mindig nem tudatosítjuk eléggé, hogy az emberek élete még sohasem volt annyira kényelmes és kellemes, mint a mi korunkban. Napestig lehetne sorolni a példákat, hogy miért. Akinek ezt magyarázni kell, annak valószínűleg nem is érdemes magyarázni. Nem halunk éhen. Nem halunk meg valamilyen súlyos betegségben átlagosan 30 éves korunkban. Nem hívnak be négy-öt évente háborúba. Nem kell mindennap 16-18 órát kemény fizikai munkát végeznünk. Nem kell aggódnunk amiatt, hogy a rossz időjárás miatt jövőre esetleg mindenünk odavész, és koldusbotra jutunk. És így tovább, és így tovább. Az élet minden korábbi történelmi korszakban sokkal-sokkal keményebb volt, mint mostanság.

 

Schopenhauernek van egy számomra igen emlékezetes mondata. (Föl is vettem anno a 40 legfontosabb mondatot tartalmazó listámra.) Így szól:

 

„Mindazonáltal nem türtőztethetem magam ehelyt, s kimondom, hogy az optimizmus, már ahol nem csupán olyasak üres beszéde, kiknek szűk homloka mögött egyéb sincs, csak szó, szó, szó, szerintem nem egyszerűen abszurd, de egy ízig elvetemült gondolkodási mód, mely mintha csúfot űzni merészelne az emberiség kimondhatatlan szenvedéseiből.”

 Magamban néha úgy alakítom át ezt a mondatot (eredeti értelmével csak látszólag ellentmondásban):

 

„Mindazonáltal nem türtőztethetem magam ehelyt, s kimondom, hogy a nyavalygás, korunk viszonyainak becsmérlése és a múlt visszasírása, már ahol nem csupán olyasak üres beszéde, kiknek szűk homloka mögött egyéb sincs, csak szó, szó, szó, szerintem nem egyszerűen abszurd, de egy ízig elvetemült gondolkodási mód, mely mintha csúfot űzni merészelne az emberiség kimondhatatlan szenvedéseiből.”

Most nyáron olvastam el Polcz Alaine Asszony a fronton című memoárját. Sok szempontból megdöbbentő, megdöbbentően érdekes olvasmány. Az elbeszélő hangjából hiányzik mindenféle modorosság, művészieskedés. Úgy mesél, mintha csak egy barátnak mesélne. És olyasmikről, amikről persze van némi homályos tudásunk, de amikről egyszerűen nem akarunk tudni. Vagyis hogy milyen volt megélni, amikor a kis vértesi településeken (Csákvár környékén) átvonult a front. A higiéniai viszonyok összeomlását, a sok száz megerőszakolást, az állandó éhezést, fázást és rettegést, mindennek az elpusztulását, ami az életnek addig értelmet adott. Ki az, aki a jelenből visszatekintve nem hálás, hogy nekünk mindezt (még?) nem kell átélnünk?

 

Természetesen nem becsülöm le a pszichés, mentális fájdalmak erejét (lényegében minden fájdalom pszichés, még a legnyersebb fizikai is, mert magát a tudatot támadja meg). Pontosan tudom, hogy polgári, konszolidált viszonyok között is nagyon sokat lehet szenvedni. Sőt. Igazat adok valahol Thomas Mann (és persze mások) eszmefuttatásának, hogy a háború bizonyos értelemben még energetizálhat is. Ahogy Csűrcsavar írja emlékezetes levelei között Ördög-unokaöccsének: a háború még akár veszélyes is lehet ránk (mármint a gonosz szellemekre) nézve. Mégis, mindezzel együtt: soha ne éljünk át olyasmiket, amiket Polcz Alaine-éknek kellett. Ha egy mód van rá.

 

És nézzünk körül, mi az, ami még a miénk, és amit még nem veszítettünk el.

 

 

Utcarészlet a fehér, virágos Córdobából.

 

Valahogy úgy vagyok ezzel, mint anyuval voltam.

 

Amikor hatvanéves kora fölött fokról fokra romlani kezdett az egészségi állapota, elkezdte eltölteni lelkemet a gyász. Világossá vált előttem, hogy rálépett egy útra, amely egyirányú. Előbb járni nem tud úgy, ahogy korábban; aztán főzni; aztán látni; aztán hallani; aztán rágni; aztán enni; aztán… Mindig csak egy kicsit vont el tőle az élet, de valamit mindig. És nem adott semmit. Mégis tudott még nevetni, örülni, bizakodni, terveket szőni. Én meg tudtam, hogy minden egyes újabb közös napunk ajándék. Így fogtam föl, folyamatosan elkészülve rá, hogy lesz majd, amikor már csak a közös napok emlékei maradnak. Próbáltam kiszívni minden pillanatból a legtöbbet. És mit érzek most, ha anyura gondolok? Csak ennyit: egy tündér. Ő egy tündér. És nem érzek a gondolatra semmi fájdalmat. (Még amikor a minap ki kellett dobnom a gerinc egyenesebben tartásához szükséges fűzőjét, melyet ő „mellénynek” nevezett, akkor is csak arra gondoltam: egy tündérnek ilyesmire már nincsen szüksége, landolhat is a kukában.)

 

Hasonlóképp vagyok most civilizációnkkal. A legjobb esetben is felfoghatatlanul át fog alakulni pár évtizedes távlatban. Rosszabb esetben teljesen összeomlik és elpusztul. Siránkozás helyett számot érdemes vetni vele, mi az, amit szeretünk benne. És annyi minden van, hogy az fölsorolhatatlan.

 

A csodálatos Andalúziában töltöttem három napot a nyáron. Három nap, három éjszaka: ilyen időtartamra kalibrálom újabban a nyaralásaimat. Ezek aztán igencsak intenzív napok, a folyamatos járkálásról, bolyongásról, nézelődésről szólnak. És arról, hogy tátom a szám. Milyen csodálatos, hogy Andalúzia időkapszulaként őrzi egy ősrégi civilizáció nyomait! Az arab és a spanyol kultúra egészen sajátos keveredése látszik ott, olyan helyekkel és részletekkel, amelyek a mesék boldogságát keltik életre bennem. Mindenütt színes csempék (azulejos, ahogy ők mondják): a falakon, a lépcsőházakban, az erkélyeken. Csupa patyolattiszta sikátor, csodaszép kovácsoltvas díszítések és korlátok; minden erkély külön műalkotás.

 

Quien no ha visto Sevilla,
no ha visto maravilla,

 

mondja a spanyol versike. Aki nem látta Sevillát, az valami csodálatosat nem látott. És a versike második fele:

 

quien no ha visto Granada,
no ha visto nada.

 

Aki Granadát nem látta, az nem látott semmit.

 

Granadát nem tudtam hozzákapcsolni a Sevillát és Córdobát érintő utamhoz. Az egyértelműen egy külön utat érdemel, mert maga is hatalmas város. (Nem méretében; méretben ezek az andalúz települések mind hihetetlenül emberléptékűek, gyalogosan bejárhatók – de tartalmában, épületanyagában, helyeinek változatosságában.)

 

 

A córdobai Mezquita (mecset-katedrális) egy részlete. A világ egyik leglenyűgözőbb épülete.

 

Elpusztulhat ennyi csoda?

 

Tudjuk Berzsenyitől is: jaj, csak így jár minden az ég alatt!

 

De már az is kincs, hogy láthattuk, vagy ha nem is láthattuk (mert hát mindenhova nem mehetünk el): tudhattunk róla! Ezt a tudást talán tényleg nem veheti el tőlünk senki és semmi.

 

Ahogy Szabó Lőrinc írja a Trieszt előtt című csodálatos versében:

 

Be szép volt! És be szép, hogy így jött,
ilyen egyszerre az egész!
Láttam, és azóta se múlik
az óriás meglepetés:

láttam a szépet, itt maradt a
szememben, csak behúnyni kell,
s ha megvakít is az írigy sors,
ezt soha már nem veszi el.

 

Hát ennyit akkor a nyárról. Jön az ősz, a munka, a tevés-vevés ideje. Valószínűleg kevesebbet fogok gondolni az apokalipszisre, mert kevesebb időm lesz rá. Be fognak darálni a tanórák, a teendők. Általában nekem az ősz éppen ezt jelenti. Hogy nincs idő álmodozni, nyakunkra ég a dolog.

 

De ez nem jelenti azt, hogy ne olyan szemmel néznék a világunkra, mint amely folyamatosan magában hordozza önmaga elmúlását. És hogy ne lennék hálás érte, hogy még pompájában is láthatom.