„Amerre jártak ők, ott a titok volt
és a Kelet, a százszor szent Kelet.”

                                              

(Kosztolányi)

 

Negyedik éve tanítok egy nemzetközi gimnáziumban óraadóként. A tanítványaim között nagyon sokféle nemzetiségű előfordul, kínai, vietnámi, iráni, szír, orosz, palesztin stb. Az „ész hangja” sokszor súgott már nekem olyat, hogy menj innen, nem vagy idevaló, a „szív hangja” viszont minden pillanatban azt kiabálja: maradj, maradj, amíg csak lehetséges.

 

„Tanár úr rasszista, nem szereti az arabokat!”

 

Negyedik éve hallom ezt a mondatot az arab fiúktól. Kizárólag csak mosolyogni vagy nevetni tudtam rajta mindig. Pontosan tudtam, hogy jelentése a következő:

 

„Nagyon jól érzem és tudom, hogy a tanár úr mennyire szereti az arabokat, ezért azt szeretném, ha még ennél is jobban szeretné!”

 

A gond mindig éppen csak az volt, nehogy túl elnéző, túl kivételező, túl engedékeny legyek velük, ne kényeztessem el őket kórosan, ne engedjem, hogy végképp a fejemre nőjenek. Ezek mind súlyos szakmai hibák volnának. Hogy mennyire szeretem őket, azt nyilvánvalóan lehetetlen is lett volna nem érezniük, ezért ez a ritmikusan visszaköszönő mondat nemhogy lepergett rólam, inkább még szórakoztatott is. Hát igen, ilyenek az arabok… Csupa-csupa érzelem, túlzás, lángolás.

 

 

A gimnáziumunk karácsonyi díszben

 

Azt hiszem, Magyarországon, illetve általában a nyugati világban elég sok negatív sztereotípia él az arabokról, illetve az egész muszlim világról. Ezeket természetesen a híres terrorista-támadások alapozzák meg (szeptember 11., Madrid, Párizs stb.). Az arabok veszélyesek, félelmetesek, az iszlám egy elnyomó vallás, rabszolgasorban tartják a nőket, az arab országok politikai rendszere diktatorikus, ülnek a sok olajon, és ahelyett hogy jóléti, demokratikus társadalmat építenének, értelmetlen luxus hülyeségekre költik azt a sok pénzt stb. stb. stb.

 

Mihelyt az ember csak egy picit is jobban megnézi a valóságot, ráébred, hogy ezek a sztereotípiák egészen egyszerűen hamisak, pontatlanok: a valóság nem fekete-fehér, hanem temérdek árnyalata van. Az arab országok mind különbözőek, és a bennük élő emberek pedig végképp mind eltérnek egymástól, ahogyan az mindenütt így is van; csak amit az ember a saját országában természetesnek vesz (hogy ő például nem azonos ember mondjuk Orbán Viktorral), azt más országokra nézve hirtelen elfelejti. És néha még azt sem hagyja, hogy eszébe juttassák.

 

Nemhiába kurziváltam föntebb az ilyenek szót. Természetesen nincs olyan, hogy egy közösség minden tagja ilyen vagy olyan legyen. Mindegyikük egyéniség. És bár azzal, hogy egy nemzetközi suliban tanítok, több arab világból származó egyéniséget ismerek, mint egy magyarországi átlagember (nem nehéz…), én is csak párat a sok millióból. Nevetséges lenne ennyi tapasztalatból általánosítanom.

 

De ez az érzelmes túlzás mindegyikükre, akit megismertem, jellemző. A fiúkra evidensen, de a lányokra is. Én éppen velük beszélgetve értettem meg életemben először igazán, miért tanítja azt Jézus, hogy

 

Főleg pedig, testvéreim, ne esküdözzetek se az égre, se a földre, se más egyébre! Beszédetekben az „igen” legyen IGEN, a „nem” pedig NEM, nehogy ítélet sújtson titeket!

Korábban egyáltalán nem értettem, miért olyan fontos Jézusnak kiemelni ezt. Mi van akkor, ha valaki megesküszik valamire? Miért lenne baj ez?

 

Most már értem.

 

Jézus ugyanebből a közel-keleti kultúrából érkezett, olyan emberek között élt, mint az én arab tanítványaim. Nálunk, nyugaton, Európában egyáltalán nincs olyan mély hagyománya, elterjedtsége annak a fajta beszédmódnak, amire itt Jézus utalhat. Vagyis hogy mondok valamit, de egyébként mást gondolok róla. Vagy hogy megesküszöm valamire, de csak a pillanat kedvéért.

 

„Esküszöm, hogy soha többé nem történik ilyen. Tanár úr megbuktathat, ha ezt még egyszer meglátja.”

 

Hányszor hallottam hasonlókat! De hát ér-e bármit egy ilyen „eskü”, ha csak egy napig tart?! Megértettem, hogy Jézus miért szerette volna ezt kinevelni az emberekből. Az ottani emberekből. Mert a mi kultúrkörünkben, Nyugaton, nincsen ennek a fajta beszédnek hagyománya. Mi hajlamosak vagyunk rá, hogy amennyiben valaki példának okáért azt mondja:

 

„Tanár úr rasszista, nem szereti az arabokat!”

 

akkor azt higgyük, ezt csakugyan így is gondolja.

 

Talán persze abban a pillanatban csakugyan így is gondolja (inkább érzi), de ez csak egy pillanatig tartó hevesség. Érzelmesség, mely mintha csakugyan kulturális hagyományokból következne.

 

Szeretem bennük ezt az érzelmességet, emberinek látom, egyáltalán nem félelmetesnek. De tagadhatatlan, Jézus okkal próbálta nevelgetni drága embertársait, mert persze sok baj is származhat abból, ha valakit folyton elragadnak az érzelmei.

 

Leghíresebb tanítványa, Péter is ilyesféle ember lehetett. Forrón szerette Jézust, de azonnal megtagadta, amikor éppen halálos fenyegetést érzett a feje fölött. Azért, mert ennyire gyáva volt? Nem, nem hiszem. Később számos példáját adta annak, mennyire bátor ember, talán Jézus valamennyi tanítványa közül a legbátrabb, sorsában még a jézusi kínhalált is vállalta. Ő szerette a legjobban Jézust, és ő volt a legbátrabb. De ő volt a legérzelmesebb is. Ezért tagadta meg Jézust háromszor is.

 

Egy ilyen közel-keleti emberre épül a legnagyobb nyugati egyház. Gondoljunk arra mi is, hogy a mi kultúránk bölcsőjét a mediterráneumban és a Közel-Keleten ringatták, és valójában nemcsak a zsidó, de az iszlám világ sem áll olyan messze, olyan fényévekre tőle, ahogyan azt sokan – tévesen – képzelik.