Tegnap, azaz április 16-án volt a névnapom. Kellő ok, hogy írjak a nevekről. A nevekről azonban én már hetek óta szeretnék írni, bevallom, kevés dolog van, ami mostanság jobban foglalkoztatna.
Suhro bájos tádzsik csoporttársunk volt Berlinben, ahol DAAD-ösztöndíjjal töltöttünk egy szemesztert. Sokat mesélt Tádzsikisztánról, az országról, annak szokásairól, hagyományairól, a főváros Dusanbéről, mutatott képeket is, énekelt tádzsik népdalokat, valósággal közel hozta szívünkhöz ezt az oly távoli, közép-ázsiai országot. Amelynek nemcsak a zászlaja (vagy fővárosának neve) hasonlít kísértetiesen a magyaréhoz, de talán egy kicsit a sorsa is: megvetett idegen, fura másmilyenség hatalmas birodalmak közé szorítva. Szóval Suhro, aki mindig hatalmasakat tudott kacagni (legnagyobbat akkor, amikor elújságoltam neki, hogy vettem 1 euróért egy darab gránátalmát), megkérdezte egyszer, hogy mit jelent a nevünk. Csodálkozva hallotta, hogy hát igazából fogalmunk sincs. Náluk, Tádzsikisztánban a nevek jelentésének hatalmas jelentősége van: minden jelent valamit. (Hogy a Suhro mit jelent, azt már elfelejtettem, sajnos nagyon ostoba voltam még akkor.)
Egyébként tudhattam is volna, mit jelent a nevem. Nem különösebb titok. Csak valahogy nem érdekelt, nem éreztem fontosnak. Csak egy név. Mit számít az?
A Csongor név török eredetű, és kerecsensólymot jelent. Szóval a magyarok ősi totemállatát, a turulmadarat. Ha ezt akkor tudom, biztosan hatalmas lelkesedéssel meséltem volna Suhrónak. Lám, ott van a nevemben az egész hazám, annak mélyre, egészen az államiság előttre nyúló történelme. De ott van a nevemben a szárnyalás is, az elemelkedés a rögöktől, a tágasabb, magasabb szemlélet igénye, no és a látás: a magasabbról, az élesebben, a pontosabban látás lenyűgöző képessége. A név kötelez.
Persze tudtam én valami egészen mást a Csongor névről. Ezt talán már annak idején is elmondtam Suhrónak. Tudtam, hogy a Csongort Magyarországon igazából Vörösmarty Mihály terjesztette el, akinek valamiért (nyilván gyönyörű hangzása miatt) megtetszett ez a név, és saját magára is olykor Csongorként hivatkozott. Mint például a Börzsönyben című vers zárlatában:
Boldog a vad Kárpát erdejében,
Csak te, Csongor, csak te nem vagy az.
Az önmegszólítás szabályai szerint itt tehát maga a költő volt Csongor!
És hát persze ki ne hallott volna a hatalmas drámai költeményről, a boldogságkeresés romantikus-misztikus remekművéről, a Csongor és Tündéről, amelyben a főszereplő nekiindul, hogy megtalálja a beteljesülést, ám Mirígy és más ártó szellemek mesterkedései miatt azt sohasem találhatja meg, nem utolsósorban például amiatt, mert mire meglelné, elalszik?!…
Csongor Vörösmartynál amolyan fausti figura, de Faustnál sokkal passzívabb, tulajdonképpen mintha nem is volna akarata, hagyja magát sodortatni az események által. Csak a vágy az övé. Még Tünde is aktívabb előmozdítója a beteljesedésnek, mint Csongor.
Ez illik rám, és tetszik.
De nem magamról szeretnék itt írni. Az én nevem is csak egy a sok közül, még ha értelemszerűen többet foglalkoztam is már vele, mint másokéval.
Akit szeretünk, annak érdekel a neve is.
Voltaképpen miért is?
Azt hiszem, azért, mert akit szeretünk, annak személyisége mint valami megfejthetetlen titok áll előttünk, és úgy érezzük, a név talán adhat valami fogódzót, hogy ezt a hihetetlen titkot megfejtsük.
Nem, nem fogunk rájönni a titokra; a rejtélyre, ami egy másik ember. De a névvel adhatunk egy értelmezést. És az értelmezés mindig egy picit megnyugtató. Valahogy keretek közé szorítja azt a nyomasztó végtelenséget, ami egy idegen lény auráját körülveszi.
Amikor megtudom egy másik ember nevét, máris viszonyt alakítok már magához a névhez is. Tetszik? Nem tetszik? Milyen a hangzása? Mire emlékeztet? Milyen asszociációkat kelt? Minél jobban szeretek valakit, annál többet gondolkodom a nevéről.
És eljön a pont, hogy a nevet mintegy történeti kontextusába helyezzem. Honnan ered? Mit jelent? És miért? Mi köze ennek ahhoz az emberhez, aki viseli?
Csak játék ez?
Nem csak játék.
Azért nem csak az, mert amikor elindul egy értelmezési lánc, az hatással van mindarra, amit értelmezünk. Költők, írók, akiknek éppen az a mesterségük, hogy a szavak asszociációs mezejével játszva új valóságokat teremtsenek, nagyon is jól tudták ezt mindig is. A névválasztás szinte mindent eldönt egy-egy műben. Önreflexív alkotók tudatosítják is ezt a folyamatot; így Thomas Mann, aki a Tonio Krögerben hosszan ír arról, miért fontos, hogy valakinek a vezetékneve Kröger, a keresztneve pedig Tonio. Néha a „beszélő nevek” már szinte túlságos nyíltsággal árulnak el ilyen vagy olyan tulajdonságokat, jellemzőket; árnyaltabb megoldás, amikor a nevek látszólag ellentmondásban állnak azzal, amilyen egy ember valójában. (Gondoljunk például a Pacsirtára vagy az Édes Annára.)
Ezzel kapcsolatban írta Kosztolányi (elbeszélője egy Esti Kornél-novellában):
Az élet valószínűtlen. A nevek is azok. Figyelmeztetlek benneteket, akik regényeket és elbeszéléseket írtok, hogy sohase nevezzetek egy nyárspolgárt Kovács Jánosnak s egy világhírű gordonkaművészt Timoránszky Titusznak. Az olvasó ezt nem hiszi el nektek, mert a valószínűség valószínűtlenségét érzi benne. Megfordítva talán inkább elhiszi, mert abban a valószínűtlenség valószínűségét érzi. Jó lesz ezt el nem felejteni.
Az értelmezések lánca valójában nem vezethet el sohasem ahhoz, aki egy név viselője. A rejtélyt, ami egy másik ember, a név sohasem fogja tudni egészen fölfejteni. Mindig hátrahagy az értelmezés valami kielégítetlenséget, valami olyat, ami miatt tovább szeretnénk keresni az igazság után. Ezért fontos, hogy a név maga is ilyen legyen.
Ilyen. Azaz milyen? Olyan, hogy kifejez valamit, ami a viselőjéről szól, de egyszersmind nyitva is hagyja a kérdést, hogy voltaképpen ki az illető.
A jó név olyan, mint az okos lány a mesében: ad is valamit, de el is vesz. Itt is jár, de nem is jár itt. Gondoljunk valakire most, akit nagyon szeretünk. Rá fogunk jönni, hogy a neve csakugyan nagyon-nagyon illik rá. De arra is, hogy ő még mindig sokkal több, mint ez a név.
