Mondhatok-e véleményt egy könyvről, melyet nem olvastam?

 

Természetesen nem.

 

Természetesen igen.

 

Mielőtt elolvasnánk bármit is, már véleményünk van róla. Sokkal több információ bolyong a fejünkben (akármiről), mint képzelnénk. A lehető legritkább eset, hogy teljesen vak és szűz befogadóként kezdenénk el olvasni valamit, hogy ne tudnánk semmit se arról, ki a szerző, mikor élt, milyen jellegű, műfajú, lélegzetvételű, vastagságú, stílusú, igényszintű könyvet írt. Még szakkifejezés is van erre a jelenségre: elváráshorizont. Minden, amit képzelünk egy olvasmányról, az elváráshorizontunkon jelenik meg. Mit jelent ez? Azt, hogy bizonyos értelemben semmilyen mű sem tud minket teljesen meglepni.

 

Hetek óta hallok sok mindent például Kemény Lili regényéről, a Nemről. Annyi mindent összehallgattam (azaz összeolvasgattam) már róla, hogy egészen komoly kis konstrukciók alakultak ki a fejemben arról, miféle kötet lehet ez. Némi túlzással már magam is meg tudnám írni azt a szöveget, melyet Nem című regénynek gondolok. Egy fiatal lány beszél arról, milyen felnőni egy „híres ember” családjában, és közben – amolyan tudatáramszerűen – folyik belőle a szó sok száz oldalon mindenről, amit lát, érez és tapasztal. Tényleg erről szól a könyv? Nem tudom. Nem olvastam. De van egy képem róla.

 

Irodalom és olvasás csak ilyen elvárások mentén létezhet. Ha kézbe veszek egy krimit, azzal a szándékkal teszem, hogy olvassak egy jó krimit. Elvárom, hogy történjen benne egy gyilkosság, és elvárom, hogy az okos nyomozók derítsék ki, ki a gyilkos.

 

Csakhogy…

 

Csakhogy az olvasásnak van még egy ezzel azonos súlyú feltétele: azt is elvárjuk, hogy a könyv valamivel meglepjen.

 

A meglepetés-effektus alighanem az egész művészet legkülönösebb mozzanata. Egy újszülöttnek persze minden vicc új, egy kezdő olvasót talán könnyebb meglepni (nem tudom, így van-e). De mi, „vén negyvenesek”, több száz elolvasott könyvvel a hátunk mögött már „mindent láttunk”. Hogy az ördögbe képes arra mégis egy regény (vagy egy vers, vagy bármilyen más műalkotás), hogy meglepjen minket?

 

Amikor elkezdtem gondolkodni erről, fölmerült tudatomban egy elmélet, melyet most ünnepélyesen ország-világ elé tárok. (Az elmélet bizonyára nem eredeti, hiszen mi is eredeti a Nap alatt? De olvasómat mégis meg szeretném lepni vele.)

 

A meglepetés-effektus – így az elméletem – abból fakad, hogy egy szerző kimond valamit, amit mindenki tapasztalt már, mégis eddig valahogy senki se beszélt róla. Ott van valami folyamatosan a tudatelőttesünkben, mint egy oszlopdísz, amely alatt mindennap elmegyünk; de senki se volt még, aki szóba hozta volna. És íme, valaki szóba hozza, és megdöbbenünk.

 

Hadd mondjak néhány példát.

 

Sosem fogom elfelejteni, milyen érzés volt, amikor Thomas Mann csodálatos kisregényében leírva láttam, hogy Tonio Kröger szerette (mármint szerelemmel) Hans Hansent. Egy fiú egy másik fiút? Hiszen ilyesmiről eddig senki se írt! (Természetesen jelen volt a világirodalomban korábban is az azonos neműek szerelme, de Thomas Mann tabutörése mégis óriási volt: modern, polgári környezetbe, a 19. század végének prűd korába helyezett egy ilyen eseményt.)

 

Vagy gondoljunk az Iskola a határon indító képeire. Bizonyára nagyon sok mindent képzelegtem arról, hogy miről szólhat majd ez a könyv, mielőtt olvasni kezdtem. De az egészen biztos, hogy arra, amit találtam, álmomban se gondoltam volna. Lukács fürdő, napágynyomozás, arisztotelészi mélységű nyelvelmélet. Hát mi van itt? Mi történik velem?

 

És mondok még egy példát. Kosztolányit. Értelemszerű, hogy Kosztolányi kutatójaként elég sokat töprengtem rajta, mi lehet ennek a prózának a varázsa (hogy a verseinek mi, azt most tegyük is zárójelbe). De ha visszaemlékezem az Édes Annára, valami nagyon erősen megragad bennem. Persze a könyv eleje eleve döbbenetes meglepetések sora; de most nem is arra gondolok, hogy juthat eszébe valakinek kora egyik hírhedten szélhámos politikusáról anekdotázgatni egy regényében. Inkább arra a hangra gondolok, ami olyan jellegzetesen kosztolányis. A megértés, a belülről láttatás, a beleérzés, az átérzés hangjára. Ez van akkora tabutörés, mint hogy Tonio szerelmes Hansba. Merthogy az irodalom eddig arról szólt, hogy vannak a jók, akiket szeretünk, és vannak a gonoszok, akiket utálunk. És drukkolunk a jóknak, hogy győzzenek. Kosztolányinál viszont semmi ilyesmi nincs. Mindenki jó is, rossz is, és mindenkit valahogy megértünk. Csupa szenvedő, jobbra vágyó lélek, gátlásokkal, hibákkal, tévedésekkel. De hogy utálni tudnánk bármelyiket? Senkinél másnál nem éreztem sohasem ennyire, hogy nincsen a világon ők és mi. Ez is valami olyan meglepetés volt, amit elképzelni sem tudtam, mielőtt az Édes Annát kézbe vettem.

 

Pedig hát ezek a dolgok mind itt vannak körülöttünk. A fiúszerelem, a Lukács fürdő, az empátia. Tulajdonképpen könyvek tömege szól is mindegyikről. Mégis, el kell jönnie mindig egy könyvnek, amelyik világgá ordítja, hogy létezik.

 

Visszatérve tehát az indító kérdésemhez: persze, mondhatok véleményt egy könyvről az elolvasása előtt is. Sőt, hogy legyen róla valamilyen homályos elképzelésem, ez jóformán elkerülhetetlen is. De mindez lényegtelen, mert minden könyv csak akkor ér valamit, ha el tud mondani valami olyan dolgot is, amire akkor se gondoltunk volna előtte, ha megveszünk is.

 

A jó könyv mindig meglep. És mindig azzal lep meg, ami folyamatosan itt van körülöttünk, csak soha nem jutott volna eszünkbe, hogy valaki egyszer csak beszélni is elkezd róla.