Ki-ki másképp gondolhatja. Amikor ülök a forró vízben, nézem a fákat, figyelem a közeli Kis-Duna partot, és csak merengek, és csak úgy elvagyok, gyakran gondolok rá, hogy az emberiség legnagyobb találmányai közé, valahová a színház, a matematika és a telefon mellé bátran odatehető a gyógyfürdő is. A nyugalom és relaxálás helye ez, ahol szabadabban áramolhatnak a gondolatok, nincs kényszer, nincs ruha, nincsenek ott a társadalmi együttélés máshol oly feszítő kellékei és kiegészítői.
Gyakran töprengek azon is, hogyan jelenik meg az irodalomban és a kultúrában a fürdőzés. Komoly szociológiai tanulmányokat lehetne erről folytatni (bizonyára folytattak is már), ilyesmire én biztosan nem vállalkoznék. Amire vállalkozhatom, az néhány emlék és élmény összegyűjtése a magyar irodalomból. Talán ebből is kisül (avagy inkább: kiforr) valami.
Kezdjük talán a legfontosabbal. Az Iskola a határon a modern magyar irodalom egyik kulcsregénye. Hol máshol kezdődhetne az egész, mint egy gyógyfürdőben? Egészen pontosan a Lukácsban, annak is a tetőteraszán. A Lukács, azaz a Szent Lukács Gyógyfürdő a művészvilág kedvelt találkozóhelye volt a XX. században, itt úszott például Kodály is, de az épület falán emléktábla is megörökíti a sok-sok művészt, írót, színészt, aki a hely törzsvendége volt.
De miért kezdődik az Iskola a határon egy gyógyfürdőben? A dátum is fontos: 1957. Nekem ez mindig, már a legelső olvasáskor is, a „túllevés” szimbóluma is volt. Túl vagyunk a drámákon, a harcokon, a szenvedéseken, a háborúkon, a forradalmakon. Kicsit talán az életen is. Vagyis az életen – dehogyis! Hiszen maga ez az élet, hogy jó kis napágyat keresünk egy fürdőben! Ez maga a béke, a hétköznapiság, az Ortega által „vibrálásnak” nevezett esetlegessége a valóságnak, amely igazából a legvonzóbb benne. Túl vagyunk (sok) mindenen, és mégis élünk még: ennek az életérzésnek nem lehet kitüntetettebb helye egy gyógyfürdőnél.
A Pesterzsébeti fürdő egy részlete a szerző felvételén
A Párhuzamos történeteknek nagyon sok különféle helyszíne van, de a Lukács Nádas regénymonstrumában is külön fejezetet kap. Ám ott a fürdőzés (és gőzfürdőzés) másik arca és funkciója is megjelenik: amiért a fürdő nem csak az öregeké és túllévőké. A fürdő a konspirációk, az élet nagy dolgai megbeszélésének helyszíne is, a társadalmi élet terepe.
Hiszen – juthat eszünkbe – ez a szerepe a fürdőknek már az ókorban is megvolt! A Római Birodalom éppoly híres volt fürdőkultúrájáról, mint a későbbi Oszmán. És a fürdőzés ott is a közügyek megbeszélésének egyik legfontosabb helye volt. Erre egy másik magyar regény is emlékeztet, Kosztolányi Nerója.
Meglepheti az embert, ha híres írókat, politikusokat, általában „fölöltözve” látott prominenseket fürdőzve lát, kvázi meztelenül. Kosztolányiról, Babitsról, sőt Horthy Miklósról is készült ilyen kép. Fölvetődik a kérdés, hogy mennyire volt fontos például a nyugatos szerzőknek a víz.
Kosztolányinál ez nem is kérdés. Egyik legszebb, számos antológiába bekerült novellája, a Fürdés, mintha a víz (talán: a természet, a nem-antropomorf világ) tisztító, pusztító hatalmáról is szólna, mely mellett eltörpül a mi hétköznapi életünk. De az Esti Kornél egyik legemlékezetesebb darabja is vízben kezdődik (és vízben végződik), melyből Elinger menti ki a megfulladni kész címszereplőt.
És Babitsnál? Az Emléksorok egy pécsi uszodára Babits első kötetének számos meghökkentő verse közül is az egyik legmeghökkentőbb. Aki azt gondolná, hogy a korai Babits nem beszél „társadalomról”, annak számára egyértelmű cáfolat lehet ez a formájában is fura, kissé amorf, témájában pedig elképesztően modern költemény. (Gondoljunk arra, hogy mik számítottak poétikus tárgynak a 19. és 20. század fordulóján, és jusson eszünkbe, hogy a legkevésbé sem egy uszoda. Mintha ma valaki verset írna a mikrocsipekről!) A vers végülis azt mondja ki, hogy a sok nagyon különböző társadalmi réteg a vízben egyenlőként vegyülhet el, és hogy mindebben mégiscsak volt és van valami csodálatos:
Mert habár e langyos ár tele közsereggel,
s jönni mikor senki sincs, lusta valék reggel;
s mert habár e népes ár nyüzsg a profán zajtól,
fejest ugrik a vitéz, gyáva gyerek gajdol,
pattog ezer bugyborék, reng az ugródeszka:
itt hol alig oszla a női testek piszka,
hol pajzán kislány, ha nem figyelé a bonne őt,
fröccsel imént heccele sok derék zsidónőt,
itt hol most is jár a hecc, lárma, locspocs, szennyhab:
mégis e világi zaj énreám itt nem hat,
mégis e hely énnekem nyugalomra költő,
puha dunna, béles ágy, s hinta bizony, bölcső.
Babits nagy társadalmi regényében, a Halálfiaiban, egy fürdőzés hozza el az életfordulatot, ami után „a vonat letér a pályájáról”. Mintha az, hogy a fürdőben az emberek levetik a ruhájukat, egyszersmind a társadalmi konvenciókból való kilépés egy lehetséges módja és szimbóluma is volna. Elmegyünk fürdőzni, és amikor visszajövünk, az egész életünk megváltozik.
Oravecz Imre nagy regénytrilógiájában a fürdőzésnek egy másik megközelítése is megjelenik. A regényből (is) kiderül, hogy egy paraszt mást sem csinál életében, mint éjjel-nappal csak dolgozik. Ideje pontosan be van táblázva, munkája rendkívüli fegyelmet és önátadást igényel. Nemhogy fürdőzni nincs módja, de már az is gyanús, ha csak úgy az utcán sétálgat. Ez a mai szemmel nézve megrendítően kíméletlen (bár korántsem örömtelen) világ A rög gyermekeiben a szemünk láttára alakul át polgárivá, vagyis olyanná, amilyen számunkra természetesebb, hétköznapibb. A Kaliforniai fürjben aztán bekövetkezik a legnagyobb „kihágások” egyike is: a cél és haszon nélküli szórakozás, a fürdőzés (strandolás).
Talán ez a regény érteti meg leginkább, hogy fürdőzni mennyire kulturális jelenség is. Persze a tavakban, patakokban fürödhettek parasztgyerekek is. De inkább csak gyerekek, inkább csak a játék részeként. Kivonulni egy helyre, ahol semmi más dolgunk nincs, csak lógatni a lábunkat, és ezzel eltölteni órákat, napokat, egész délutánokat: ilyesmi régebben csak a módosak kiváltsága volt. A tömeges fürdőzés kifejezetten modern fenomén.
És talán ez is olyan vonzó benne. Valahogy, ha nem is tudatosul, érzi benne az ember a civilizációs vívmányt. Íme, attól vagyunk igazán emberek, hogy már erre is van időnk. És mindenkinek, „a legalsó pórnak is kunyhajában”.
Sokan írtak még a fürdőzésről, bizonyára nagyon sok alapvető könyvet, verset, novellát meg sem említettem itt. (A szemfüles olvasó esetleg kommentben meg is írhatja, mi az, amit feltétlenül említenem kellett volna!) Végülis ez csak egy kóstoló volt. Talán egyszer még folytatom is. A magyar irodalom biztosan megteszi: íródnak már talán most is az újabb és újabb könyvek a fürdőzésről, a strandról, az uszodáról, a vízről, amely épp annyira társadalmi, mint természeti, épp annyira emberi, mint emberen inneni és túli eleme is a létezésnek.
