A Szófa szerkesztősége igazán inspiráló közeg. Csupa remek arc. Ha eszünkbe jut valami, csetelgetünk, és szabadon beszélgetünk például irodalomról is. Egyik ilyen csevejünk során kimerészkedett billentyűzetemből egy ilyen mondat: „Az Aranysárkány annyira boldog regény, hogy tele kellett rakni tragédiával, hogy ne tűnjön giccsesnek.” Persze az ilyen kijelentések igencsak hevenyészettek, már a „hogy” szóismétlése is jelzi, hogy a pillanat hevében születnek. Mégis, valahogy megragadt bennem ez a mondat, mint minden mondat, amelyik csak félig igaz, de félig okvetlenül.

 

Csakugyan boldog regény az Aranysárkány?

 

Erről gondolkodva Szegedy-Maszák Mihály egyik tanulmánya jutott eszembe. Szegedy-Maszák Mihály (1943-2016) az utóbbi negyven-ötven év egyik legnagyobb hatású, legműveltebb és legbölcsebb irodalomtudósa volt, egyszersmind Kosztolányi Dezső művészetének egyik legjobb ismerője. A Pacsirtáról szóló egyik tanulmányát valahogy így kezdte: annyi mindent írtak már e regény kapcsán vidékiségről, sorstragédiáról, egzisztenciális magányról és hasonlókról; de vajon nem szól ez a regény az időről is? Ennek analógiájára: annyi mindent írtak már az Aranysárkány kapcsán vidékiségről, sorstragédiáról, egzisztenciális magányról és hasonlókról; de vajon nem szól ez a regény a boldogságról is?

 

A regény utolsó szava mindenesetre a „boldog”, és ezt nemigen tudom elfelejteni, valahányszor a szövegre gondolok. Sőt az egész mondat belém vésődött, fejből tudom idézni, és el sem tudom képzelni, hogyan lehet szólni az Aranysárkányról anélkül, hogy ez a mondat ne lebegne ott tudatunk mögött valahol.

 

Mindamellett mindez csak egyetlen mozzanat, és véleményemet, hogy az Aranysárkánynak esszenciális eleme a boldogság, illetve hogy ez a regény nagyon sokat mond erről a kérdéskörről, talán minden más magyar regénynél többet, nyilvánvalóan nem erre az egyetlen szóra alapozom.

 

Mielőtt mesélnék arról, hogy akkor hát mire, hadd hozzam szóba Ranódi László hatvanas években készült filmfeldolgozását. Kétségtelen, nem rossz film; remek színészek, erős atmoszféra, gyönyörű képek. De nekem nagyon másmilyen élményt adott, mint a könyv. Mintha egy másik regényből készült volna. És végül is meg tudtam fogalmazni, hogy miért. Ranódi hőssé emeli Novák Antalt, és miközben az eseményeket az ő szemszögéből láttatja, eltekint attól, hogy mennyi másféle perspektíva megjelenik a szövegben, mennyire lehet másképpen (sőt érvényesebben, jobban) is látni a világot, mint a főszereplő. Eltekint attól, amitől a regény nem: hogy Novák téved. Hogy erőszakosan közelít a dolgokhoz, és talán éppen ez az erőszak emészti föl.

 

 

Lehet másképpen is közelíteni? Az egész regény nyitó jelenete egy flow-élmény. Eldördül egy pisztoly, és Liszner Vili futni kezd. Eldördül egy pisztoly… Amikor a regény vége felé Novák megbámulja a pisztolyt kollégája kezében, undorodva gondol a szerkezetre, melynek rendeltetése az emberi élet kioltása. De hát épp a regény legelső mondatából derül ki, hogy a pisztolynak egészen más rendeltetése is lehet! Csakhogy erről Novák Antal nem tud. És az az olvasó sem tud, aki mindent Novák perspektívájából szemlél. Futni, karmolni a levegőt: a legtipikusabb flow-élmények egyike. Flow-élménynek Csíkszentmihályi Mihály azokat a pillanatokat nevezi, amikor egy ember képességei és feladatai teljes összhangban vannak, vagyis amikor a cselekvés teljesen betölti saját idejét. Vajon véletlen volna, hogy éppen egy ilyesmivel indul el ez a regény?

 

De aztán hogyan folytatódik! Micsoda életöröm és idill már az első lapokon!

 

Közben a még álmos égen egészen fölébredt a nap. Diadalmas tűzárral borította a tájat, átnyilallt rézsút sugaraival a lombokon, sárga pocsolyákban forrt a fénye, melengette a vért, csiklandta a kebleket, kéjesen viszkettette a torkokat, végsőkig feszítve az életkedvet, melyben dac volt, kihívás, életkedv s halálkedv is. Mindebbe pedig beleharsant a tűzoltóbanda, mely itt termett, fölemelte trombitáit a tavaszba, s a trombiták ragyogtak, és a fény trombitált.

 

Életkedv, halálkedv, tűzár, pocsolyákban forró napfény, és mindenütt a természet burjánzása, virágok, fák, bokrok, színek és illatok játéka – ennél jobban már nem is ordíthatná fülünkbe a szöveg, hogy a boldogságról akar elmondani valamit.

 

Nem lehetséges, hogy a szöveg elején fölbukkanó aranyszínűre festett papírsárkány éppen magának a boldogságnak a szimbóluma?

 

Természetesen éppen az is csodálatos ebben a regényben (és Kosztolányi egész írásművészetében), hogy semmi sem egyértelmű, mindent lehet több oldalról, több módon látni. De játsszunk csak el a gondolattal, és olvassuk újra a papírsárkányra vonatkozó részeket úgy, mintha a sárkány a boldogságot jelentené! A tanárok már nem is ismerik, csak ismeretanyagként tekintenek rá (vagy úgy se). Van olyan tanár, aki egyenesen betiltaná. Novák pedig nagyon örül, amikor végre kikötik. A boldogság a diákok, a gyerekek, a tinik szórakozása.

 

Minden metaforizálásnak az az értelme, hogy valami új dolgot megtudjunk arról, amit metaforizálunk. Ha a boldogság papírsárkány (Petrivel szólva: s miért ne épp?), akkor fölfedezhetjük talán pár olyan attribútumát, amely elsőre eszünkbe sem jutna. Mert rendben: szép, csillogó, szabad, lenyűgöző, szeszélyes, kósza, könnyű, egyszerű, vicces, nevetésre késztető. Ezeket tudtuk eddig is. De milyen még egy sárkány? A sárkányok mindenekelőtt mégiscsak félelmetesek. Elrabolják a lányunkat. Tüzet okádnak. Iszonyatos fogaik és karmaik vannak, melyek fölsebezhetnek minket.

 

Novákkal temérdek tragédia történik. Olyan, mintha egy sárkány tört volna be az életébe. De vajon ez a sárkány nem éppen a boldogság sárkánya? Végül is mi történik? Szerelem, gyermekáldás, utazás az idegenbe, a messzeségbe, felnövekvő ifjúság, kamasz vágyak tombolása, a szabadság próbái, lázadás. Novák stratégiája az, hogy mindezt el kell nyomni, ha úgy tetszik: ki kell kötni, jó szorosan. De ki lehet-e kötni egy sárkányt? Meg lehet-e zabolázni a természetes vágyakat? Nem éppen abból lesz tragédia, ha megkíséreljük?

 

Nem adhatom itt részletes (újra)olvasatát ennek a regénynek. Megmaradok a gondolatkísérletnél.

 

Kosztolányi számomra mindenkinél inkább a boldogság írója, és ha filmre adaptálnám a szövegeit, biztosan hangsúlyosak lennének a vászonképeken az idilli szépség hangulatai. Sőt nem is csak idilliek lennének ezek a hangulatok, inkább tombolók, ragyogók, olykor félelmetesek. Semmiképpen sem olyan melankolikusak, mint Ranódi képei. (Nem elvitatva, hogy az övé éppolyan érvényes olvasat.)

 

De hevenyészetten elsütött bonmot-mat nem tartom. Nem, a tragédiákat nem kompenzálásképpen „kellett” beletömködni az Aranysárkányba. A tragédiák szerves elemei a boldogságnak. Mint ahogy az aranyló papírsárkánynak is félelmetesek a karmai. A boldogság nem ártalmatlan, puha idill, hanem annak megélése, hogy a dolgok iszonyatos tétre mennek ezen a világon.