Úgy eltűnt a földre hasaló füvek között, mintha sose létezett volna,
pedig igencsak volt, hiszen végigiszkolt az udvar „via-appiá”-ján,
melyet réges-régen téglából rakott ki valaki.
Pár hónapja az út még tizenöt centi mélységben,
álomba szenderülten várta, hogy egy másik valaki kiássa,
talán sejtette, nem máshova fog ő vezetni most,
mint az éppen alakuló kertbe, még a föld alatt is egyre hallotta
a kis konyhaépület lebontását kísérő egykori zokogást –
tehát végigsurrant a téglaúton, és a felhőtlen boltozatú
aszály szorgalmas percegése közepette felszívódott
a tűz földre hanyatló lángnyelveinek emlékképeiben.

 

[...]

 

A teljes költemény Olvasóterem rovatunkban érhető el, a Látó márciusi számában.