Bittsánszky Franciska Johanna:
Óda
variáció József Attilának
1.
Sziklafalon ülök. Csönd van.
A csöndtől meggörbül minden él.
A nap pirosra festi
az égalját nyugaton,
félelmeim a mély fölé lógatom,
gondolataimat kócolja
az esti
szél.
Nézem a messzi vizeket.
Vizek fölött vadludak
lassú vonulását.
A távolba vesző utak
egyike talán téged rejteget.
Melyik lehet vajon ez az út?
Szemhéjam mögött összefolynak
nappalok és éjszakák,
ahogy meredten kémlelik a határt,
már nem én vagyok
magam fölött
az úr.
2.
Óh mennyire várlak téged!
Hogy eltalálj hozzám,
leülj ide mellém,
és ne engedd el a kezem
amikor félek.
Ki, mint a bűnös
saját árnyékától,
elfutnék előled,
pedig kezed hűvös
érintése ott bizsereg
minden gondolatom mögött.
Összeszedném maradék erőmet,
de valami visszahúz, gátol,
hogy mint a kisgyerek,
vagy mint az üldözött
hozzád fussak,
óvjon karod,
öled.
3.
Várlak, mint a feltámadást a jók,
mint türelmet a bezárt ajtók,
várlak némán, mint a süllyedő hajók.
Mint tél a meleget, hideget a nyár,
várlak és csak remélem,
hogy nem hiába hűséges, aki vár.
Minden gondolatod, mozdulatod, szavad
elképzelem, mint tervét a jó hadvezér.
Nem lehetsz már szabad,
képzeletem elképzelt foglya
vagy, képed az életem összefogja,
nem engedhetlek már el ezér’.
A hónapok elmúlnak észrevétlen
és te sokat késel.
Meddig várjak rád tétlen,
ölbe tett kézzel?
Számban a csalódás, mint a méz
sűrűsödik, de még megremeg a kéz
ha egy szem szememben elidőz,
s mint a szelíd őz
rám vissza-vissza néz.
4.
Óh, hát miféle ígéret vagy te,
hogy hiányod és jelenléted is fojtogat?
Miféle kényszer és miféle szabadság,
ami egyszer átölel, máskor húsomba vág,
nem kérdezi: szabad -e,
csak jön, tagadva célt és okokat.
Mi vagy te szerelem,
hogy nélküled nem találom a helyem?...
Pedig teszem a dolgom.
Pontosan, mint az évszakok.
Felkelek minden reggel,
kávét főzök mézzel és tejjel.
Színes, szép ruhákba öltözöm,
nem hagyom, hogy elborítson a közöny.
A villamoson filozófiát olvasok,
cigarettázva nézem a rakpartról a napot.
Rendet rakok, feldíszítem a házat,
már nem kérdezek olyat, amire nincsen válasz.
Vasárnap elmegyek
szófogadón a templomba,
mert a néma hegyek
és a fák hulló, őszi lombja
megmutatta micsoda méltóság
az alázat.
Világok épülnek és összedőlnek
bennem, ahogy működök,
s gyorsuló ritmusára az időnek,
magamba zárnak őszi ködök.
Megérkezel még mielőtt végképp eltűnök?
Annyi mindenről
kellene beszélnem veled.
Felfedezni minden apró részletet,
részletekben a teljességet.
Ami sosem volt az enyém,
azzal is megajándékoználak téged!
Ha tudnád mennyi mindent őrizgetek:
gondolatok,
mozdulatok,
versek és eldugott helyek,
amiket mind neked raktam félre
(mint kis állatok a magvakat télre),
hogy egyszer majd a tieid legyenek!
5.
Mint lassú hullámok,
ringatnak utamon
ezek a szavak.
Riasztanak az álmok,
csak a működésben van a nyugalom.
De a remény, ami várni késztet,
még biztos bennem,
mint a természetben
minden apró
részlet.
De a hétköznapok mélyén,
mint billiárdgolyó,
néha megmoccan a vágy.
Bizonytalanná válik az egész szerkezet,
ahogy a mélyben finoman megreszket.
(Milyen fontos ez az egész!
Félelmek lüktetnek ereimben,
talán már el sem mozdulok innen.
Hallom, amint fejemben suttog az ész:
nem nyerhetsz, amíg ennyire félsz!)
6.
(Mellékdal)
(Hogy merre jársz, most még nem tudom,
egyedül is megyek utamon,
talán egyszer még találkozunk,
talán össze is barátkozunk:
De jó, hogy itt vagy, már vártalak!
Vártam, hogy végre meglássalak!
Arcodat fedezd fel arcomon!
Itt van a jövőm, neked adom.)
