Petőcz András ajánlása Birovits Zsuzsanna prózájához

Birovits Zsuzsanna annak a szépírói csapatnak a tagja, akik – kisebb-nagyobb változásokkal – évek óta a kurzusaim hallgatói. Prózára jár, írásait rendszeresen megbeszéljük, olykor javaslatokat teszünk módosításokra, ezeket a tanácsokat többnyire el is fogadja. A tehetsége a pozitív hozzáállásában is tetten érhető, ami azt jelenti, hogy nyitott a bírálatra, és ő maga is bátran ismeri fel a társai munkáiban az esetlegesen megjelenő hibákat. Pontos mondatok, felesleges pátosz nélküli érzelem, lényeglátás – ez jellemzi Birovits Zsuzsanna kisprózáját. A sok tehetséges hallgatóm között, a sok „legjobb” között ő (is) az egyik legjobb.

 

Reményhozó

A Százéves Tölgyfa árnyékából kilépett valaki. Nem rá számítottak a faluban. Akit vártak volna, vékony, apró termetű nő, és legfeljebb a csipkebokor tetejéig ér. Aki jött, más volt.

  Az érkező feje súrolta a tölgyfa alsó ágát. A levelek lehullottak, amikor hozzájuk ért. Éjfekete köpenyt viselt. Porzott a föld a lába nyomán. Kezében füstszínű lámpást lengetett, mintha csak pókhálót fújna a szél.

  Az óriás megállt. Torzonborz, ősz haja a vállát verdeste, hatalmas orr meredezett arca közepén, szeme feneketlen, mélykék tó.

  Fülenagy és Sasszemű próbálták kideríteni, ki lehet, de csak annyit láttak, hogy Hiszekegy mélyen meghajol előtte. Hallották, hogy kedvesen behívja fehérre meszelt, düledező viskójába.

  Kis idő múlva a ház mögött fényglória tűnt fel.

  Fülenagy és Sasszemű siettek. Mire odaértek, már odacsődült a falu.

Pletykaróza a kerítésnél állt, lábujjhegyen.

  −Mi történik odabent? −  kérdezte valaki a hátsó sorból.

Pletykaróza a kisház ablaka elé ért. Bedugta orrát a nyitott ablakon.

  − Bent vakító fény van. Semmit sem látok.

  −Elment az eszed? Napszúrást kaphattál a kukoricaföldön! − kiáltotta Kétkedőjuli.

  −Igazat mond. Mindent meleg fény borít. Látom − suttogta Sasszemű.

  −Furcsa, de életemben először nem hallom, hogy miről beszélgetnek −

 jelentette ki Fülenagy, és tenyerével megdörzsölte a fülét.

  −Tényleg túl nagy a világosság! − tette hozzá Pletykaróza, és folytatta volna mondandóját, de váratlanul kinyílt az ajtó.

  −Jöjjenek be! Érezzék otthon magukat! − zengte az idegen.

  A falu apraja, nagyja ott állt, a ház előtt, mint a birkák a legelőn. Tátott szájjal, fejüket az ég felé emelve nézték, hogy mi folyik itt, de senki sem mozdult.

  Az óriás addig győzködte őket, hogy végül beléptek Hiszekegy anyó otthonába.

Akkora fényárban úszott a ház, hogy semmit sem láttak. Hiszekegyet sem. Orruk viszketni kezdett a tömjénszagtól. Torkukban keserű ízt éreztek.

− Hiányzik valaki? − kérdezte az alak, akiről nem tudtak semmit.

− Hitevesztett nincs itt. Otthon van. A lányát várja – felelte Pletykaróza.

  Az idegen kirontott a házból. Fújtatva vette a levegőt. A falevelek elszáradva hullottak le mindenhol, amerre járt.

 

 

 kép:pixabay/GDJ

 

*

 

− Jöjjön kedves! Ilyet még nem látott! Már mindenki ott van! Elhoztam, amire vártak, a fényt – lépett be kopogás nélkül Hitevesztett ajtaján.

−Nem. Nem megyek innen sehova. Itthon maradok. Várok. Ma hazajön a lányom. Érzem. Az anyai szív tudja.

−Ugyan! Ha eddig nem jött, ma sem jön. Találkoztam vele. Nem akar visszatérni ide, az Isten háta mögé. Soha.

Hitevesztett kezéből kicsúszott a fonál. Az orsó a sublót alá gurult. Szeme a távolba meredt. Nagyon lassan felállt. Követte az idegent. Úgy, mint akit megbabonáztak.

 

*

 

Kis idő múlva együtt léptek be Hiszekegy anyó házába.

Hitevesztett visszahőkölt a vakító fénytől, de kísérője beljebb tolta, és bezárta az ajtót.

A füstszínű lámpás ott állt a szoba közepén. Fénye kicsit halványabb lett. A kisasztalon kamillából, pipacsból, és búzavirágból álló csokor.

Hitevesztett közelebb lépett, és megszagolta a mezei virágokat. Ez volt az utolsó illat, amit érzett, és az utolsó csokor, amit homályosan még láthatott.

 

*

 

A fény gomolyogni kezdett. Bekúszott a legtávolabbi sarokba. Behatolt a padló láthatatlan repedéseibe.

Az emberek eltűntek. Senki sem volt már sehol. Az ablakban a piros muskátli szirmai szénné égtek.

Az óriás alig bírta felemelni a lámpást. Nem lóbálta olyan könnyedén, mint amikor megérkezett. Sietve próbált távozni a faluból.

A fák. A kukorica. A patak vize. Mind hamuvá porladt. Az égről eltűntek a csillagok. Sötétség borított mindent. Csak egy apró fénypötty pislákolt a távolból.

 

*

 

A poros úton egy nő közeledett.

− Miért van itt ilyen sötét? Mintha emberek jajgatnának. Hallja? – szólította meg a távozni készülő idegent.

−Nincs itt senki. És világosság borít mindent.

−Különös. Mintha kiáltana valaki. A lámpásból jön?

−Nincsenek hangok. Minden a helyén van – mondta az idegen, miközben mélyen a nő szemébe nézett, és mormolt valamit, majd eltűnt a hegyek mögött.

 

*

 

Reményhozó tovább ment. Anyját, Hiszekegyet kereste, de üresen állt a háza. Minden zugba benézett, még a szomszédokhoz is bekopogtatott, de senki sem felelt. Csend volt. Mindenütt. Mintha az egész falut elnyelte volna a föld.

Hirtelen eszébe jutott, hogy ajándékba kapott valamit az anyjától, amikor elindult szerencsét próbálni. Benyúlt ruhája zsebébe, és egy apró orsót húzott elő. Ahogy kezébe vette, újra égni kezdett a tűz a kemencében. A csillagok megint fényesen ragyogtak az égen. A patak ismét csörgedezett.

Reményhozó mosolygott. Meggyújtotta az olajmécsest az asztalon.

Leült a rokkához, és az aranyorsóval fonni kezdett.

 

Szép család

 

  Nincs friss levegő. Csak izzadtságszag. A blúzán is átüt, ha hozza az ételt. Émelyeg a gyomrom tőle.

  Több hónapja itt tart. Leküldött, hogy keressem meg a faládáját, amiben a gyerekkori ruháit tartja, mert oda akarja adni Zsófikának. Mondtam neki, hogy Zsófi halva született, de csak nézett rám szó nélkül. Tekintete a távolba meredt.   A szétszerelt kiságyrácsok felé bámult a sarokba.  

 Azt mondta, majd kienged, ha jól viselkedek, és hazaér Kálmán, és akkor majd megint együtt lehet ez a szép család. A mi családunk.

  Nem látok ki az ablakon. Bedeszkázta.

  Minden nap jön. Ételt hoz. Pacalt. Halászlét. Tüdőlevest. Amiket utálok. Már a szaguktól rosszullét kerülget.

Ha nem eszek, megbüntet. Azt ordította múltkor, hogy nincs pazarlás.

 

  Összekötözi a csuklómat a hátam mögött. A bokámat is. Azt mondja, aki nem eszi meg a mama finom főztjét, az nem tagja a családnak. Idegen.

  Egy cafka, aki elcsábította a kisfiát, és aki miatt Kálmánka elhagyta őt.

Kálmánka. Így hívja a fiát.

  Nincs fűtés idelent. Csak egy vékony, szakadtszélű kék pléd van a koszos matracon.

  Kocog a fogam. Remeg a kezem. Vacogok.

  A lábamat alig tudom megmozdítani.

  Belevág a kötél a húsomba. Véraláfutásos mindkét csuklóm.

  A szám berepedezett. Ajkam szélén száraz bőrdarabok lifegnek.

  Nem tudom, milyen nap van. Azt sem, hogy nappal van vagy éjszaka.

  Mindig máskor jön. Néha beleordít a fülembe váratlanul. A múltkor bepisiltem, úgy megijedtem.

  Van, hogy mosolyog, megsimogatja a fejemet, és azt mondja jó kislány.

  Egyszer hozott sült húst és krumplipürét. Az egészet megettem. Még a tányért is kinyaltam. Tapsolt örömében, és kacagott.

  Van itt egy csöpögő csap. Rozsdás ízű a víz. De ha szomjas vagyok, az is jobb, mint a szomjúság.

Jéghideg vízzel kell mosakodnom.

  Egy fémvödörbe végzem a dolgomat. Néha több napig itt hagyja. Nem tudom, hogy direkt csinálja, vagy csak elfelejti.   Az ammónia szaga keveredik az emberi ürülék szagával. Elviselhetetlen.

  Jártányi erőm sincs. De nem bírom lenyelni a pacalt. Tudom, hogy ennem kéne. De már nem bírok. Nem akarok. Én már mindent elveszítettem. Minek éljek?

  Be vagyok zárva ebbe a dohos helyiségbe idelent. Hiába kiabálok, senki sem hallja.

  Ma azt mondta, együtt fogunk vacsorázni, ha hazajön a kisfia. De ő elment, miután elveszítettük a babánkat karácsonykor.

  Anyósom bejött, és én ordítani kezdtem, hogy engedjen ki végre. Pofon vágott. Azt mondta ne üvöltsek, mert felébred a baba.  

  Nem tudja felfogni, hogy nincs semmiféle baba. Azt képzeli, hogy Zsófi itt él velem.

⸼

 

  Megint a gyereknél van. Lent. Állandóan felkapkodja. Ölelgeti. Puszilgatja.

  Nálunk ez nem volt szokás.

  A nő feladata kiszolgálni a családot. Halászlét főzni karácsonykor. És nem illik felkelni az ünnepi asztaltól. Még a gyereksírás miatt sem.

  Emlékszem, ez a nő összetörte édesanyám kristálypoharát. Bocsánatot sem kért igazából tőlem.  Olyan hideg. Nem tudom, az én drágámnak mi tetszik benne.

  Nagyon lefogyott a kisfiam. Azt mondja, nem tud enni. Meg azt, hogy felemészti a bánat Zsófika miatt. Nem értem miről beszél. Zsófika egészséges, mosolygós baba.

  Ez a nő nem főz Kálmánkának, csak a gyerekét puszilgatja egész nap. Biztos hanyagolja az én drága kisfiamat. Az én szemem fényét. Azért ment el itthonról Kálmánka. Azért hagyott itt engem. Kiszellőzteti a fejét.

 

Ma halászlét főztem. Nem szeretem én sem, de karácsonykor azt kell főzni.

  Én tudom, mi a dolga egy igazi anyának.

  Mindenkit szeretek, aki megérdemli. Az unokám édesanyját is. Még akkor is, ha direkt bezárkózik Zsófikával odalent.   Csak azért, hogy ne kelljen velem beszélgetnie vagy segíteni a főzésben.

  Ha megjön Kálmánka, örülni fog, hogy halászlét főztem. A mama halászléje a kedvence.

  Ma karácsonyeste van. Az ünnepet mindig együtt töltjük a kisfiammal.

  Idén már négyen ülünk a megterített asztal körül. A kisfiam, a felesége, Zsófika, és én. Mint egy szép család.

 

A szerzőről

Birovits Zsuzsanna Kaposváron született, 1975-ben. Magyar-angol szakos pedagógus és alkotó-fejlesztő Metamorphoses meseterapeuta. 
Szeret különböző karakterek bőrébe bújni, és elképzelni, mi mozgatja az életüket. Hiszi, hogy mindenkinek van egy története, ami elmondásra vár.

Eddigi írásai a Felhő Café, a Litera-Túra Művészeti Magazin, a Spanyolnátha és az Irodalomismeret online felületein, valamint a Nyitott Mondatban és a Fedél Nélkülben jelentek meg.