Az angol királynő
Ma reggel nagyon fáradt voltam. Nem akartam kibújni a Verdás takaróm alól. Olyan puha, meleg és jó illatú alatta.
Hisztiztem anyának, mert nem ehettem csokit reggelire. Még toporzékoltam is. Biztosan szereti, ha ezt csinálom, mert két csokit is kaptam.
Az iskola gáz. Meg kellett másznom 25 lépcsőt, mire felértem a terembe. Ebbe el lehet fáradni. Dög nehéz táska a hátamon, tornazsák elöl.
Nem elég, hogy a kedvenc Julcsi nénimet ott kellett hagynom a Maci csoportban? Még ez is. Iskola. Mire jó? Nem értem.
Hiányzik Anya. És a kisautóim. Haza akarok menni. Egyébként is korog a hasam. Egy béka kutykorékol benne.
Becsöngettek. Belép az angolkirálynő. Énekel. És jó illata van. Meg szép, rózsaszínű kendője, ami lelóg a válláról.
Ma is a „gudmórninggudmórningicszónájsztuszéjendhevönájszdéj”-t énekli. Unalmas. Vajon csak ezt az egyet tudja dalolni, amikor jön? Ő biztosan nem éhes.
Mosolyog. Előveszi a szivárványszínű csörgős labdáját. Játszunk. Én mindig jó messzire dobom. Nem tudja elkapni.
A többiek bírják. Én nem. ÉN haragszom az angolkirálynőre. Pedig szép. Csak mindig mindent elkoboz. Meg folyton vigyorog. Oli szerint kedves. Én nem értem mit mond.
Előveszem a bákugánomat és azzal játszok. Az legalább érdekes. De egyszer csak odajön hozzám, és elveszi az ÉN játékomat. Szó nélkül. Ó nem tud kérni? Anya azt mondta el kell kérni mástól a játékot, ha játszani szeretnék vele.
Mindegy. Van másik.
Itt a matricás albumom is. Éppen az oroszlánt akarom beragasztani, amikor ő ismét felém néz. Azt figyeli a szeme sarkából, mit csinálok. Én meg szépen visszamosolygok rá. És beragasztom az oroszlánt. Odalép mellém, és elviszi.
Na, ezt meg hogy képzeli?, gondolom. De ő csak mutogatja a kártyáit és karattyol azon az angolon. Idegenül.
Éhes vagyok. Álmos vagyok. Unatkozom. Anya kell.
Hirtelen eszembe jut a kedvenc játékom, meg a Verdás ágyneműm, ami alá be szoktam bújni vele. Előveszem a táskámból és tologatni kezdem. Mecsboksz vagy mi a neve. Piros. Fényes. Sima. Otthonillata van. Olyan, mintha a pihe-puha ágyikómban lennék. Berregek is hozzá. Megkerüli a tolltartómat, ami most egy emeletes parkolóház.
Hirtelen egy hatalmas árnyék vetül rám. Megint ő az. Ezt is kiveszi a kezemből. Az oroszlán és a bakugán mellé teszi az óriási, kupis asztalra.
Na, ez már több a soknál! A kisautómat nem engedem!
Bevetem a hisztifegyveremet. Odadobom a táskámat a táblához. Hangos puffanással ér földet.
„Nyertem!”­­­- gondolom magamban és mosolygok. Erre odamegy, felemeli és a helyére teszi.
Értetlenül nézek rá. Ökölbe szorítom a kezemet és a számról lelógó száraz bőrdarabot harapdálom. A szemem sarkából lefolyik egy vízcsepp. Hát semmivel nem lehet legyőzni az angolkirálynőt?
­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­– Te szemét! Utállak!­­­, szakadnak ki belőlem a szavak.
Az angolkirálynő rám néz. Megmerevedik. Mint a Verdák, ha megállítom a videót, míg kimegyek pisilni. A kendő lecsúszik a válláról. Csönd van. A többiek mérgesen bámulnak. Csak a falióra ketyegése hallatszik. Az angolkirálynő elindul felém. Lassan. Én képzeletbeli sisakomban és lovagpáncélomban várom. Lehajol hozzám. Farkasszemet nézünk.
­­­­­– Én szeretlek Alex. De senki sem viselkedhet így, súgja halkan.
És folytatja az órát. Már dobja is a csörgős labdát Olinak, mintha nem semmi sem történt volna.
Én meg tátott szájjal azon tűnődöm, hogy lehet, hogy nem értette mit mondtam.
Meg kell tanulnom idegenül…
 
Tiszta szívvel
 
Tanítani bárki tud.
Kezdő pedagógusként egy nyugdíj előtt álló kolléganőm azt tanácsolta, hogy minden helyzetben éreztessem a gyerekekkel, hogy ők még nem tudhatják azt, amit én már tudok.
Magyarázzam el nekik, hogy mit gondolt József Attila. Külön figyelmeztetett, hogy a Szabad ötletek jegyzéke egyáltalán nem is létezik, mert „kicsik ők még ahhoz, hogy megértsék a tartalmát”.
Szerinte nem kell mindig őszintének lenni, hisz ők csak egyszerű gyerekek, akiknek elég az, ha írni és olvasni tudnak.
Az elvárt ruhaviselet blúz, térdig érő szoknyával. Farmernadrágot kockás inggel és tornacipővel sose hordjak, mert akkor nem fognak tisztelni.
Ha a tanulók megkérdezik, mit csinálok a szabadidőmben, mondjam azt, hogy verseket és romantikus lányregényeket olvasok, dolgozatot javítok és az óráimra készülök. Mai zenét nincs időm hallgatni, és csak hangversenyekre járok.
Elvégre, én egy TA-NÁR vagyok.

Nagyon lelkesen készültem az óráimra. Tele voltam ötletekkel. és egy dupla Duracell nyuszi  energiájával.
Lujzikát, aki mindig fekete keretes szemüveget, zöld szövetszoknyát és csatos, fekete cipőt viselt, nem szerették a tanítványai. Állítólag furcsa szaga volt és néha elaludt az óráin.
- Képzelje Tanárnő, egyszer Andris felkiáltott az óráján, hogy Lujzi néni, leesett a körmöm!, mire azt felelte:, nem baj, vedd fel. Erre mi röhögni kezdtünk, ő meg beküldött minket az igazgatóhoz.
Mosolyogtam, és megkértem őket, hogy ne bántsák.
Meg akartam felelni annak a szerepnek, amit elvártak tőlem.

Janárban behívatott az iskolaigazgató. Kiss Lajos egy ötvenes, köpcös, bajszos férfi volt. Mindig szürke öltönyt viselt, fekete, makkos cipővel. Amikor beléptem hozzá, a lábai az asztalon voltak. A bal nagylábujja kikandikált a szürke zoknijából. Savanyú lábszag terjengett az irodában.
Végig mért és közölte, hogy én nem illek ide. Felháborítónak tartja, hogy a Kávészünet nevű zenekar dalait hallgatom a gyerekekkel tanórán. Lujzika ezalatt a szomszédban képtelen a tőle megszokott minőségi munkát végezni. Zavarja a „dübörgő Tiszta szívvel vers ütemes ritmusa és a gyerekek éneklése.” Megrökönyödött azon, hogy még a klipet is levetítettem nekik.
- Ez nálunk elképzelhetetlen kisasszony! És az is, hogy ön a szünetben ügyeletesként nem a munkájára koncentrál, hanem nevetgél a tanítványaival!

Mikor elmeséltem a barátomnak, egyszerűen kiröhögött. Nem hitte el, hogy ez 2005-ben megtörténhet.
Volt főiskolai csoporttársaim szerint úgy kellene viselkednem, mint egy Igazi Tanárnak, mert mi  neveljük a jövő nemzedékét.
Ettől kezdve megpróbáltam az elvárásokhoz idomulni, de sajnos nem ment. Ha én azt tanítottam, ami a könyvben állt, a gyerekek elaludtak az órámon. Ha felvettem egy sötétkék, pliszírozott szoknyát fehér blúzzal, akkor magamra borítottam a reggeli kávémat.
Ha Lujzinak, a kolléganőmnek a mellettem lévő teremben volt órája, suttogógyakorlatokat végeztem a tanítványaimmal, de akkor meg azért jött át, mert zavarta a csend.
Év végén az igazgató lába egy fehér lavórban ázott mikor be kellett mennem hozzá. A makkos cipő ott hevert mellette. Emlékszem a bajusza zsírfoltos volt.
Rávágtam az ajtót.

Szeptemberben egy pub-ban kezdtem, pultosként. Fekete pólót, farmert és tornacipőt viseltem. Épp egy törzsvendégnek töltöttem ki a szokásos felesét, amikor egy ismerős dal szólt a rádióban, hogyha nem kell senkinek, hát az ördög veszi meg, dúdoltam.
Pista bá rám nézett, és velem együtt énekelni kezdett.