A lány, aki nem én vagyok, a szájához emeli a cigit. Fintorog, nem szereti a fű ízét, de kell a zsibbadás, könnyebb minden, ha eltompulnak az érzékek. Eldobja a csikket, megdörzsöli a szemét, lüktet odabent a sötétség. Arra gondol, milyen jó lenne itt maradni. Égeti az arcát a nap, izzik a vaskorlát a tenyere alatt, maga elé képzel egy házat valahol a városhatárban, mondjuk Solymár szélén. Modern építésű, fehérek a falai, a hátsó kertben szilvafák szegélyeznek egy kis veteményest, a nagyanyja derékra tett kézzel áll a palánták között. Papucscsattogás töri meg a csendet, a lány szeme kipattan. Megfordul, összerántja magán a köntöst, csupasz alatta a test, és fehér, rengeteg apró anyajegy borítja. A rendező a teraszajtóban áll, műanyagvillával tömi a szájába a kebabot egy ételesdobozból, húsz perc múlva kezdünk, bogaram, csámcsogja, és elmosolyodik, mosás már volt, ugye?

 

Férfiszag lengi be a nappalit, húszan, huszonöten is lehetnek, a kameracsapat statívokat szerel a teraszajtó mellé, a kellékes egy bársonydíványt húz keresztül a márványpadlón. A lány, akinek a gondolatai nem az én gondolataim, követi a rendezőt egy hosszú folyosón. Ajtók jobbra-balra, csillognak a napfényben az ezüstkilincsek, hatalmas ez a ház, százmilliókat érhet, az ügynöke azt mondta a telefonban, hogy hollywoodi produkcióknak szokta kiadni a tulaj, itt szállásolják el az amerikaiak a Di Capriókat. A rendező megáll az egyik ajtónál, nézd, hajol bizalmasan a lány arcába, én nem tudom, hogy mennyit melóztál már, és kikkel, de a mi teamünk véresen komolyan veszi a dolgát, ezek itt nem mellőzött filmesek. Csupa profival fogsz együtt dolgozni, szóval neked is profivá kell válnod, értem? Figyelni az arcra, a mozdulatokra, az árnyékolásra. Kívülről nézd magad, ez a lényeg. A lány lábujjhegyre áll, majd visszaejti magát a sarkára. Arra gondol, amit a nagyanyja mondott neki egyszer, hogy azok a nők szokták kívülről látni magukat, akiket megerőszakolnak. A rendező széthúzza a köntösét, és gyengéden végigsimít a mellei között. Nagyon szépek, mosolyog, miközben kinyitja neki az ajtót.

 

Tejfehér gömbcsillár lóg a mennyezetről, a lány, akinek a szeme nem az én szemem, a hátán fekszik. Apró test az üres kádban, túl kicsik a mellei, a combja túl vastag, a fogai se szépek, nem hordta rendesen az éjszakait. Nyikorog a zománc, ahogy felül. Széttárja a lábát, megfogja a fecskendőt, a gumivezeték egy gömbölyű tartályban végződik, lötyög benne a langyos folyadék. Lenyúl a lába közé, masszírozva lazítja a záróizmot, benyálazza a fecskendő végét, és egy gyors mozdulattal feltolja magának. Nyomkodja a tartályt, spriccel a végbélbe a folyadék. Amikor kiürül, kihúzza, és összeszorítja a fenekét, közben próbál máshol lenni fejben, a profizmusra gondol, aztán meg a nagyanyjára, ahogy reggel alufóliába csomagolja nekem a szendvicseket, és megkérdezi, mit is dolgozol, kislányom? A konyhában ülök a műanyagszéken, apró kortyokban nyelem a kávét, és az asztalterítő virágmintáit nézem, hogy még véletlenül se találkozzon a tekintetünk, pincérkedem, mama, felelem, a belvárosban, egy kis kávézóban. A lány, akinek az emlékei nem az én emlékeim, feltápászkodik a kádban. Összezárt lábbal átlendül a peremén, odacsoszog a vécéhez. Mélyet szív a klórszagból, és elengedi magát, néhány másodperc alatt kijön minden. Azt én is csináltam a te korodban, bólogat a nagyanyja a képzeletében, a konyhapulthoz lép, és újra elkezd szeleteket vágni a kenyérből, mert máris elfelejtette, hogy néhány perccel korábban elkészítette a szendvicseket, élvezd az életet, kislányom, mondja csendesen, amíg fiatal az ember és szép, végtelen sok lehetősége van a világban. (...)

 

 

----

 

 

Olvasd tovább az Alföldben: https://www.szofa.eu/olvasoterem/alfold

...ha mered.