Halljuk! miket mond a lekötött kalóz:
Tündér változatok műhelye a világ,
  Mint a poesis bájalakja:
 

Ámde csak egy az igaz, nagy és jó,

 
Melyek mosolygó jelcime lett a szép,
Hogy mint a szerelem játszi gyönyör kezén
  Folytassa titkon a teremtés
 

Műve örök folyamát gyönyörrel.

 
Ennek teremtő ihlete alkotá
Hellász rózsakorán a vidor életet,
  Midőn mosolygó égieknek
 

Innepein lebegett az ének,

 
A szépet érző emberek ajkain
Szívből szívbe gyönyört zengve s vidám erényt,
  Midőn a nyájas áldozóknak
 

Nyájas örömbe’ jelent meg a menny;

 
Ó, a poesis rózsaszin ujjai
Fonják azt az öröm gyenge virágiból:
  Örömre intve csalta össze
 

A vadonok ridegült lakóit.

 
Most a halandó, mint ama büszke lyány,
Villámfénybe vonult isten ölén enyész:
  A szent poesis néma hattyú,
 

S hallgat örökre hideg vizekben.

 
Szűnj meg te is hát zárt fület és kebelt
A szép ifju világ bájira inteni:
  Halottas ének zúg felette,
 

Mint mikor Afrika sámielje

 
A port az éggel összezavarva dúl,
Forró porvihara fojtja az életet.
  Oh, a halandó lyányka szíve
 

Emberi szép kebelén viruljon.

 
Mint a mosolygó Hellenisé, midőn
A félisteneket szülte szerelmiben;
  Gyönyörre nyílt szív nyíladozza
 

A szeretet csuda két virágit:

 
A szent poesist és a dicső erényt,
Mellyek hajdan öröm ünnepivé kenék
  A nagy görög nép boldog éltét,
 

S létrehozák örök ideálit.