…most kivételesen teljesen őszintén, már amikor megnyitottam a doksit, tudtam, hogy baj lesz, mert rögtön az első sor olyan volt, amilyet csak egy önsajnáltató, depressziós tinédzser nem érez kínosnak a világba beleokádni, hát még egy szerkesztőségbe elküldeni, alapjában véve azt sem értem, miért hitted, hogy ennek bármi esélye van, én nagyon kedves meg előzékeny voltam veled, 10 éve közlöm a hülyeségeidet hónapról hónapra, igyekszem fenntartani valahogy a jóhíredet, de az utóbbi időben már csak ha a kiadóét meg tudom menteni valahogy, azzal is megelégszem, és várva várom, mikor szülöd meg végre azt, amiért mindig védtelek és támogattalak, mert én hittem benned, édes Istenem, hittem benned, és akkor jössz ezekkel a kínzóan felszínes történelmi analógiákkal olyan korokkal, amelyeket csak tankönyvekből meg filmekből ismersz, és akárhányszor rákezdesz egy ilyenre, a nyelvezeted is átalakul azzá a száraz, vontatott és unalmas tudósnyelvvé, melyben attól számít egy kijelentés pontosnak, hogy szándékosan pontatlanra fogalmazott, nem 1945 hanem „hát valahol 1943 és 1947 között, erről nincs konszenzus”, ugyanakkor néha konkrétan tévedsz ezekben a te részleteidben, és ennyiben még a törikönyveknél is rosszabb vagy, mindemellett dagályos, nyálas, és olyan átlátszó, hogy az már obszcén, pedig nem így indultál, emlékszem, ott volt a szikra, éreztem a szöveged ígéretét minden idegszálamban, elhittem, hogy egyszer kijön a kezeid közül valami grandiózus, és mekkorát tévedtem, évek óta látszik, hogy nagy semmi, amit hozzám hordasz, kiizzadt szenvelgés minden bekezdésed, szinte látom magam előtt a kis dolgozószobádat, ahogy gubbasztasz az asztal előtt az olcsó söreiddel és az önértékelési problémáddal, aminek újabb és újabb leiratait állítod elő, s ebből építesz karriert, jó ég, mennyire unalmas, hát csak az üres papír nem szarja le magasról a gyerekkori sérelmeidet, hogy milyen elutasításokban volt részed, hogy micsoda nehézségeket kellett kiállnod felsőközéposztálybeliként, az egymást követő és egymást kizáró ferdítéseket és hazugságokat arról, milyen korán megtanultál írni és olvasni, a tobzódó álszerénységet, hogy még csak le sem írod, te valójában mindig is zseninek készültél, sőt erre rendeltettél, ezt mindenki látta rajtad, a tanáraid, a barátaid, a szüleid, és kimért óvatossággal somfordálsz el az eshetőség mellett, hogy talán a tehetségtelenség, a középszerűség, a képzelőerő és ez az oly jellegzetes, minden iránt való általános érzéketlenség és érdektelenség, ez az önhitt, gőgös mártíromság volt az, ami miatt kiszorultál közegekből, és csak azokkal találod a hangot, akik melletted mindig vagy tanárrá vagy szülővé minősíttetnek, és ezért vagy képtelen olyan szöveget alkotni, ami egy normális ember számára releváns és átélhető volna, külön tragédia, hogy megtaláltad magadnak a te fajtádról szóló irodalom nagy alakjait, akiktől eltanulhattad, ellopkodhattad azokat a fordulatokat és szerkezeteket, melyektől azt reméled, abba az előkelő társaságba juttatnak, amelynek tagjai – nagy szerencsédre – mind rég meghaltak, s így nincs senki, aki úgy olvashatná a fejedre a hibáidat, hogy tényleg meg is értsd, el is jusson az agyadig, milyen szánalmas és milyen banális, egyértelmű a kínlódás, amit művelsz, és aminek egész eddig teret adtam, mert amiről azt képzeled, hogy írásmódodat megkapóan attraktívvá teszi, az valójában görcsös óbégatás, panaszos nyöszörgés, felhívás szánakozásra, de közölnöm kell, hogy senki nem szereti az ilyet, a ponyva legalján sem találsz erre kapható közönséget, mert olyan vagy ezzel a próbálkozással és kapálózással, mint az írott kultúra hajléktalanja, s az ilyet a ponyvaolvasó megrugdalja, a szépirodalom kedvelője meg lenézi, és undorodva elfordul tőle, szóval ha egy mód van rá, ne kerülj többé a szemem elé, még csak hallani sem akarok többé ezekről a te mély gondolataidról, amikből már ki sem látszol, nem is beszélve arról…
*
Jirzsi belép a lakásba és a tapétára sóhajt. Erősen dobog a szíve, de már megszokta. Igaz, ma nem ivott még egy fröccsöt sem, nem számít. Az ajtó melletti fogasra akasztja a felöltőjét, és köhög. Üresen bámul maga elé. Nem érti. Pedig az az elbeszélés, amikor Eszter miatt lelepleződik egy teljes kommunista sejt és a stencilgép véresre horzsolja az öreg Horváth halántékát, míg a szerelmesek egyetlen utolsó csókot válthatnak, az utolsót életükben, bár azt sem teljesen, jó volt. Tíz éve írta, de akkor érezte. Feltekeri a konvektort, legalább meleg legyen ebben a rohadt novemberben, és a kanapéra fekszik. Arra gondol, hogy van ez így. Vannak kisstílű életek. Van, hogy nem sikerül. Más is számít, mint a hírnév. Bár mi más számítana? Az irodalom? A szeretet? Nem valószínű. Érzi, hogy mindjárt elalszik, de még előtte eszébe jut egy medve. Vajon miért egy medve? Aztán az, hogy talán a szerkesztő megbánta, irgalmatlanul megbánta, most akarja felhívni és elnézést kérni. Végül hogy esetleg ki kellene nyitni az ablakot. De megint jön a medve.
Bánátiné hívja ki a rendőröket néhány nap múlva, mert nagyon furcsának érzi a szagot már a lépcsőházban is, a művész úr pedig mintha nem járkálna éjszakánként föl-alá a szobájában.
*
Baszdmeg, de én jó vagyok!
Először 14 éves korában jutottam eszébe. Ha akkor elmesél valakinek, vagy kicsivel később lekörmöl darabos, általános iskolás, rusnya betűivel, és megmutat valami magyartanárnak, aki csak pislog, mint ez az ősbunkó Kálmán, a szerkesztő, megjegyzem teljesen jogosan, akkor örökre eltűnök. De hála az égnek, elfelejtett, és csak tizenöt évvel később jutottam eszébe, és akkor már érett volt, én is értem, ő is ért; mintegy merő véletlenből évekkel később egyszer csak megírt, és jó lettem. A felcsillanó lehetőség, a végre megkapott ajándék, a valódi tehetség egyszeri, de biztos kiáramlása az univerzumba, tűpontos látlelet a fájdalom mibenlétéről. És most eltűnök a fércművek, a túlírt és suta jelzőkkel megtűzdelt novellák, a kalandregénynek álcázott szoftpornó és a dekonstruktív kváziirodalom olvashatatlan süllyesztőjében. Mindez nyilván a sorsnak köszönhető, a kéziratok leszületése sötét karmájának, az enyémre biztosan az van írva, „észrevétlen marad”, vagy „kidobják”, „véletlenül az iratmegsemmisítőbe hullik midőn poháralátétként meghasonul”. Az észrevétlen kézirat karmája. Ennyi. Mi sem biztosíthatná beteljesülését jobban, mint egy másodvonalbeli, észrevehetetlen szerző, egy kisformátumú ember, egy az átlagnál is tehetségtelenebb művész? Hogy épp ennek a tollából kellett kijöjjek! Így hiába olvasott a penge szájú és éles szemű szerkesztő, nem vette észre, nem vehette észre, hogy ezúttal megvan a ritmus, helyére került minden mondat, a téma többé nem a robotok lakta C-bolygó a Magellán-naprendszerben (Magellán-naprendszer!), nem is az Eszter apjának stencilgépe mögött enyelgő szerelmesek, a téma végre igazi, mélyről jövő, valóságos és hiteles. Egy új Ottlik-regény, egy második Kertész, egy… egy Valami! Egy, és nem is lesz több, de ilyesmi előfordul. A szerkesztő még a kritikusnál is rosszabb, utóbbinak legalább nincs hatalma, nem basáskodik kicsinyes stíluspreferenciáival életművek és karrierlehetőségek felett, mindkettő kudarcos író, az nem vitás, szerkesztő, kritikus csak abból lesz, aki írni nem tud, de a kritikusnak legalább a tragédiája igazi, a kritikust le lehet szarni, a szerkesztő bezzeg az arcodba mászik. Ó, az irodalomkritika vaksága, az üresfejű ítéletek, amelyek abból indulnak ki, milyenek SZOKTAK lenni a szerzők szövegei, hogyan ítéli meg más kritikus és a közvélemény. Hát nem lehet egyszer leülni, és engem nézni? Engem, aki vagyok feketén-fehéren, háttér nélkül, eredet nélkül, alkoholista, ötlettelen szerző nélkül csak úgy, a magam pőre igazságában? Miért jó ennek a nemzedéknek, hogy eltűnök, elbűzölgök, itt végzem, ebben a papírkukában, hát mi lett volna Villon verseivel, ha soha nem találják meg őket, hát mindenki nézzen magába. Mennyivel lennénk szegényebbek? És elvetnek. És megfeledkeznek rólam. És sikítanék, hogy egy kézirat semmi, ugye? Csak a szerzővel ér! Csak a többi művel. Hol itt az önérték? Az objektív tekintet? Az őszinte vágy valami jóra, ami nem egyenlő valami eladhatóval?
De akkor is vége. Konyec, finito, das Ende ist gekommen. Megbuktam és megbosszulom. Féktelen átkot mondok mindnyájatokra, megrövidítelek benneteket magamtól, örökre közétek vetem a hiányomat, megátkozlak benneteket a vággyal egy igazán jó szöveg után és a vágy be nem teljesülésével, mert elvetettetek és átnéztetek rajtam, holott már az első mondatom is folytatás után kiált, hát nem látjátok?
