Hazaérkezett Nemes Nagy Ágnes. Az aranyecset és más mesék című régi-új kötetet a Hegyvidéki Kulturális Szalonban mutatják be, azon a környéken, ahol a szerző élt, sőt, éppen egy róla elnevezett teremben gyűlünk össze.

 

A szerző lokális kötődését rögtön a beszélgetés elején megemlíti a moderátor Ughy Szabina (akit a Szófa olvasói Az átlátszó nő című kötete kapcsán ismerhetnek, de ezen az esten a Móra kiadót képviseli). Kiderül, hogy Ferencz Győző sajnos betegség miatt nem tudott eljönni, így Molnár Krisztina Rita az utolsó pillanatban vállalta, hogy beugorjon a megüresedett helyre. Mellette ül még Szabó Imola Julianna, aki a kötet illusztrátora, és gitárral az ölében Huzella Péter zenész, aki persze azonnal bele is csap a húrokba.

 

Kinek mi volt az első Nemes Nagy Ágnes-élménye? – teszi fel a körkérdést Ughy Szabina, majd rögtön meg is válaszolja: ő maga tizenéves korában, a szerelem első ébredezéseit megélve kapcsolódott igazán ehhez az életműhöz. Huzella Péter ennél jóval korábbi emlékeit idézi fel, de érdekes módon nem szövegekhez, hanem a költő személyéhez kapcsolódván, ugyanis művészcsaládban felnőve mindig hallotta, mennyire tisztelik a szülei Nemes Nagy Ágnest.

 

Molnár Krisztina Ritának először a nagymamája olvasott fel verseket, majd tizenkét éves kora körül ő maga olvasott fel a húgainak, és ekkoriban már érezte, hogy itt gesztenyefalevelek és hasonlók ürügyén valami különleges, borzongató csoda történik. Gimnazista korában pedig magát Nemes Nagy Ágnest is hallhatta rendezvényeken, és emberileg is hatalmas hatással volt rá, ahogyan kicsit mintha a bolondját járatta volna a többi „nagy íróval”, Mészöllyel, Ottlikkal. Szabó Imola Julianna is a nagymamáján keresztül érkezett meg Nemes Nagy Ágneshez, aki szintén itt a Hegyvidéken lakott, és gyerekkorában az ő kertjében látott éppen olyan gesztenyefalevelet, amilyenről az a bizonyos szöveg is szól…

 

Milyen egy jó gyerekvers? – kérdezi ezután Ughy Szabina. Molnár Krisztina Rita elismerően biccent Huzella Péter felé. Jó, hogy zenével kezdtünk, mondja, ugyanis ez is bizonyítja, mennyire hangzó szöveg a vers. Mindegy, hogy szavaljuk, kántáljuk vagy énekeljük, az emberi szervezet mindenképpen rezonál a ritmusra. Azt is hozzáteszi, hogy egyvalami mindenképpen közös a gyerekekben és a költőkben, ez pedig a világ elfogulatlan megragadása. Ughy Szabina egyetért vele, és ezt fűzi hozzá: „engem Nemes Nagy Ágnes látni tanított meg”.

 

Huzella Péter szerint a dalszerzők sokszor mellényúlnak, amikor verseket kell megzenésíteniük (példának a saját, huszonéves korában készült József Attila-kísérleteit hozza fel), de ha van bennük humorérzék és muzikalitás, akkor olyan nagyot máris nem hibázhatnak. Ezután spontán eljátssza Gesztenyefalevelet, csak mert a többiek emlegették, majd a Tavaszi felhőket is. A közönségnek bizonyára az ismert kórusmű jut az eszébe, nekem viszont az a verzió, amelyet Zezula Tibor írt a Lakner Bácsi Gyermekszínházának, és amellyel ezáltal jó sokszor álltam magam is mindenféle színpadokon szerte az országban. Immár három bodzavirágom van, gondolom. Molnár Krisztina Rita pedig azt mondja, miután lecsengenek a dalok: atavisztikus istenélményt hallott ki belőlük.

 

Szabó Imola Julianna a természet szerepét említi meg nemcsak a maga Nemes Nagy Ágnes-élménye, hanem konkrétan  A titkos út és Az aranyecset című kötetek illusztrációnak elkészítése kapcsán. Előbbi címlapjához például a saját kertjében lévő növények formáját, textúráját használta fel, utóbbinál pedig, minthogy az idősebb korosztálynak szól, inkább olyan képeket készített, amelyek több szabad asszociációra adnak lehetőséget: vannak köztük nonfiguratívabbak, kollázsoltak is.

 

 

 

Ughy Szabina következő kérdése nehezebb témát érint: az ötvenes években politikai okokból elhallgattatott költők sorsát. Lengyelországban a sci-fi felvirágzását köszönhették ennek az olvasók, Magyarországon viszont az alkotók a gyermekirodalom felé fordultak. Molnár Krisztina Rita helyesbít: Nemes Nagy Ágnes elvileg publikálhatott volna, de olyan kompromisszumokat kellett volna kötnie („jaj, majdnem azt mondtam, köpnie – és tényleg, mintha leköpte volna magát!”), amelyeket értelemszerűen nem fogadott, nem fogadhatott el.

 

Hogy miért gyerekverseket írt, és nem sci-fit vagy bármi mást? Olyan ez, véli Molnár Krisztina Rita, mint az okos lány a mesében: ezek az alkotók hoztak is, meg nem is. Ha korlátok közé szorítva is, de mégiscsak verseket írtak, és egyetlen diktatúra sem annyira vájtfülű, hogy gyerekversekből halljon ki politikai felhangokat. Pedig ott voltak azok, teszi hozzá, és példának Weöres Sándor Haragosiját hozza fel. (Ez mondjuk eszembe sem jutott volna, de tény, hogy Móra Ferenc és A cinege cipője már nekem is régóta gyanús…)

 

Ezután Nemes Nagy Ágnes pedagógusi tevékenységére terelődik a szó. Ughy Szabina felolvas egy részletet Komlósy György leveléből, amelyben a költőre mint tanárra emlékezik, és kiderül, hogy a levélíró szintén ott ül a közönség soraiban. Ő is mond pár szót: Nemes Nagy Ágnes érdeme, hogy az irodalom egész életében elkísérte, és hogy a mindenféle lócsiszárokkal és felfröccsenő sárral való találkozások közepette mindig emlékezett arra, mit kell ilyenkor tenni: félreállni, letörölni.

 

Na de vajon tanítható-e maga Nemes Nagy Ágnes? – veti fel Ughy Szabina. Molnár Krisztina Rita többféle szempontból közelíti meg a kérdést. Egyrészt ő maga is tanít kifejezetten verstant, a költészet mindenféle technikai fogásait, másrészt viszont azt is elismeri, hogy a költői látásmód, a „révülés, bambulás” valószínűleg mindig előbb jön, mint a mesterségbeli fogások ismerete. Nemes Nagy Ágnes kapcsán is érdemes erre figyelni: kövessük a példáját, próbáljunk meg (visszautalva Ughy Szabina korábbi felvetésére) úgy látni, ahogy ő, és ha akár csak kontemplatív módon írjuk, ami jön belőlünk, már jobb lesz az életminőségünk. Az alkotás pozitív fiziológiai hatásait szakértők is bebizonyították, és hát ez ennek az egésznek a lényege, nem az, hogy zsenikké váljunk. (PREACH IT!, írom erről a jegyzeteimbe.)

 

Huzella Péter ekkor meglepő vallomással áll elő: „én nem vagyok profi zenész… profi építész vagyok”. Mégis úgy alakult az élete, hogy azért megismerte a zene mindenféle titokzatos fogásait is, sőt, ő maga is tanította a fiataloknak. Egyszerű dalokat akarnak játszani?, kérdezte egyszer a könnyűzenész-jelölt tanítványokat. Mert azokat Tinóditól kell tanulni! Meg persze hallgassanak sok Mozartot, Puccinit, akár Andrew Lloyd Webbert is.

 

Mi pedig egyik pillanatról a másikra két újabb Huzella-szerzeményt hallgatunk: a Szorgalom és a Hóesésben című Nemes Nagy Ágnes-szövegek dalváltozatait.

 

 

 

Talán a zene is tehet róla, hogy a beszélgetés résztvevői egyre mélyebb rétegekbe képesek (és merik) engedni a hallgatóságot. Ughy Szabina felidézi az irodalomterapeutai munkásságát, és ezen belül azt a megfigyelést, hogy Nemes Nagy Ágnes szövegeivel tényleg nagyon jól lehet dolgozni ilyen téren is. Szabó Imola Julianna a szövegekkel való intenzív munkát belső utazásként emlegeti, amelynek hatására, mint kiderül, nemcsak a gyönyörű illusztrációk, hanem egyik saját verseskötete is született. Nemes Nagy Ágnes őbenne a környezetéhez való kapcsolódás érzését erősítette, merthogy minden él, és mindennek személyisége van. (Ezzel valószínűleg Ottó nevű autója és Margit nevű mosógépe is egyetért…)

 

Molnár Krisztina Rita a Szobrokat vittem szöveget idézi fel, és azt, hogy ebből értette meg: „van, amiben nincs alku”. Ughy Szabina ekkor felmutat egy sminktükröt, amelyet állítólag Huzella Pétertől kapott az imént, és amelyen Nemes Nagy Ágnes arca látható. Nem tudom, mondja, ki tervezte ezt és miért, de végső soron igaza van. Nemes Nagy Ágnes költészete tükör. Huzella Péter mosolyogva meséli el, hogyan találta, és vette meg ezt az apró tárgyat egy antikvitásban, és hogyan őrizte évekig az asztalán, nem tudván, kinek adja oda, mígnem egyszer csak megcsörrent a telefon, hogy eljönne-e a Hegyvidéki Kulturális Központba egy Nemes Nagy Ágnes-estre.

 

Talán ez az élmény is munkál benne, amikor megpengeti a gitárját az utolsó dalhoz. Már majdnem belekezd, de ekkor eszébe jut valami. Ilyen élményem nekem is volt, mondja: eltörtem egy bútort, ami még az apám nagyapjáé volt, és hát nyilván mi más lenne a sorsa egy ilyen ősrégi bútornak, mint hogy az én gyerekkoromban eltörjön…? Ebből már tudjuk, mi következik, és valóban: „A szobában van a szék…”

 

Arra gondolok, hogy az első sorban ülő kisfiú szemszögéből az 1922-ben született Nemes Nagy Ágnes maga is régi bútordarab már. De eltörni sosem fog. Ez a bő egy óra beszélgetés elég bizonyság volt erre.

 

Hacsek Zsófia