Milyen egyszerű kisregény! – gondoltam, miközben viszonylag gyorsan túljutottam a szöveg egyötödén. – Egyszerű alakrajz, pármondatos történet – jegyeztem fel a füzetembe, kissé talán csalódottan. (Élénken élt még emlékezetemben Barnás Ferenc majdnem egy évtizede megjelent Életünk végéig című nagyregénye.) Ám az olvasás ezen szakaszán még nem sejtettem, végül milyen elementáris erővel hat majd rám a Most és halála óráján, hogy milyen döbbent csendben teszem le végül a könyvecskét az asztalomra. Most, az értelmezési folyamat igencsak későbbi időpontján be kell látnom: rossz stratégiával kezdtem az értelmezésbe, Barnás Ferenc legújabb műve ugyanis újratanítja az olvasást, már ha erre a tevékenységre nem a történetre kihegyezett szabad időtöltésként, hanem intellektuális kihívásként hivatkozunk. Körülbelül két hétre volt szükségem, míg az utolsó oldaltól eljutottam recenzióm első mondatáig; milyen bonyolult kisregény, mennyit kellett ülepednie, hogy végül átlássam a főhős, Torjai Endre történetének mélységeit és magasságait – a két végpontot, melyek között minden emberi élet lejátszódik.

A Most és halála óráján korai recepciója, egy-két kivételtől eltekintve, a regény művészeti‑technikai felépítettségét csak érintőlegesen ismertette. Ennek eredményeképpen azonban nyitva marad a kérdés, miért tartja fenn az olvasói figyelmet egy nyugdíjas kevésbé fordulatos élete, miért válnak megrázóvá a főhős múltbeli emlékei, miért követi a befogadó egyre feszültebben Torjai Endre álmait és vívódásait, miként válhat végül katartikussá haláljelenete. Ha szigorúan vesszük, a regény története öt pontban összegezhető: az óceániai szigetvilágba emigrált férfi a tengerparton tölti mindennapjait – átutazik egy kommunista szigetre – egy hullám szilánkosra töri a térdét – egy konferenciáról hazatérve repülőgépe majdnem lezuhan – betegség dönti le a lábáról. A 230 oldalas regény szerénynek tűnő történetvázlata azonban másodlagos összetevője a szövegnek, a középpontban valójában az a kérdés bújik meg – Barnás eddigi életművében nem először –, miként lehet megragadni egy önmaga elől is rejtőzködő személyiséget, hogyan beszélhető el az az élettörténet – vagy emberi lényeg – ami a felszínen utolérhetetlen, milyen egyetemes, az individuumon messze túlmutató krízisek, határpontok uralják valójában az ember sorsát. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy Barnás átengedné a szót főszereplőjének, a nyelvi bravúr ennél árnyaltabban mutatkozik meg. Bár az olvasó jól ismeri Torjai gondolatait, olykor belelát jegyzeteibe is, az elsődleges elbeszélő mégis egy mindentudó, semlegesnek mutatkozó narrátor – pontosabban, a két egymásba mosódó, néhol észrevétlenül váltakozó nézőpont alakítja ki azt az elbeszélőt, aki folytonosan váltogatva a maszkokat, megszólal. A különböző nézőpontok együttes jelenléte, kiegészülve a szöveg más dimenzióiban tapasztalható egyéb összehangzásokkal és széttartásokkal, jó alkalmat szolgáltatnak arra, hogy a főszereplőt mélyen megismerje az olvasó, sőt, bár Torjai Endre mindvégig az önmegértésre törekszik, számos olyan gátló tényezőt találunk, ami lehetetlenné teszi számára a tiszta önkép kialakítását – ugyanakkor a külső-belső aspektusok közötti váltások, az inkább védekező-kérlelhetetlenül őszinte, már-már túlságosan kritikus hangok elegyítése segítik a befogadót abban, hogy egyszerre kapjon átfogó képet Torjairól és a férfi harcairól is.
A szöveg mégsem adja magát könnyen: a nézőpontok keveredésén túl a kisregény térbeli elemei és időrétegei is egymásba csúsznak, bár első pillantásra úgy tűnhet, hogy a szöveg lineárisan halad – Barnás ügyesen vezeti meg az olvasóit – ez csak viszonylagosan igaz. Az, hogy a regény első Torjairól szóló mondatában szereplő agyagágy megegyezik majd a regény zárlatában szereplő halálos ággyal, csak a legláthatóbb nyomok egyike. Az első fejezet olvasása során még megpróbáltam idővonalon ábrázolni az eseményeket, ám próbálkozásom rövidesen kudarcba fulladt. Az agyagágyon alvó férfi említése után a narrátor beszámol Torjai egy utazásáról, a beutazás nehézségeiről és a városnézésről, egy keserves buszútról, majd hirtelen visszaugrik a régmúltba, magyarországi emlékek szüremkednek a szövegbe – majd egy ébredés tanúi vagyunk: visszalép a történet az agyagágyon fekvő férfi eszméléséhez. A történetre rákényszeríthető ugyan egyfajta sorrendiség (lásd a fentebb szereplő öt pontos vázlatot), ámde hamar világossá válik, hogy szükségtelen ezt az értelmezői stratégiát választanunk, mert nemcsak a történeten belül lehetnek nagy ugrások, avagy időben és térben – hanem akár egy mondaton belül is. Egyet kell értenem Elek Tibor meglátásaival, aki kritikájában a következőképpen fogalmaz: „[…] mivel Torjai általában bizonytalan a saját állapotát illetően, így az olvasó sem mindig tudhatja biztosan, hogy most hol is tartózkodik éppen, melyik településen, hotelszobában, esetleg repülőn, tengerben, tengerparton, betegágyon, halálos ágyon stb., még ha az elbeszélő néhány mondattal korábban pontosan meg is nevezte a tágabb és szűkebb helyszínt. S abban sem lehet biztos, hogy Torjai távoli, óceániai cselekvő valóságaiban vagy inkább csak a tudatában, képzeletében, álmában van éppen. Akárhol és sehol. Mint ahogy az is kérdéses, hogy mikor”.[i] Mindezt tudatos poétikai vállalásnak látom Barnás részéről, ugyanis a tér- és időbeli pontokat, aspektusokat keverő beszédmód mellett nagy hangsúlyt fektet arra is, hogy a regény problémakörét kiszélesítse és egy ember öregkorától eljusson a létezés legfőbb határhelyzetéig – az elmúlás kiteljesedéséig. Nem véletlenül használtam ezt a kifejezést, mint az láthatóvá is válik majd, amikor közelebbről megvizsgálom, miként szélesíti a regény értelmezési tartományát a négy elem jelentésköre.
A Katolikus Lexikon szócikkét[ii] alapul véve kijelenthető, hogy a négy elem – levegő, tűz, föld, víz – alkotja a világmindenséget, belőlük származnak a további elemek, és annak köszönhetően, hogy helyük pontosan meghatározott a kozmoszban, sőt, törekednek is arra, hogy a nekik kijelölt teret töltsék ki, biztosítják a világmindenség rendjét, fenntartják a létezés körforgását, meghatározó szerep hárul rájuk az emberek életében (Hippokratész erre a feltevésre alapozta gyógyítását). Akár az ókeresztény gondolkodók elképzelését is, miszerint az emberben az egész világ tükröződik, az értelmezés szolgálatába állíthatjuk, ugyanis a Most és halála óráján nemcsak a részegységeket különválasztó címként kezeli a négy elemet, hanem sokkal nagyobb feladattal ruházza fel őket: kulcsot adnak Torjai Endréhez, és túlmutatnak a regény terén, kilépnek annak szűkös kereteiből; a főszereplő egyik önmagához intézett, fennhangon elmondott monológja is megerősíti ezt egy félmondattal: „[…] csak az elemek képesek visszavezetni téged magadhoz” (92). Ez az önbeteljesítő mondat minduntalan felidéződhet a befogadóban, amikor Torjai belenyugszik a sorsába, illetve úgy tűnik, megtalálta önmagát – a regény ezen szakaszai szinte mindig a négy elem felfokozott jelenlétéről ismerhetők fel. A négy elem azonban külön-külön is értelmezésre szorul a szövegen belül – az alábbiakban a regény fejezetsorrendje alapján tekintem át őket.
A levegő első pillantásra úgy tűnhet, hogy gyakorlati okokból válik jelentőssé, elvégre Torjai szinte kizárólag csak repülővel tud az egyes szigetek között utazni, és bár szorong a magasban, hozzá kellett szoknia. Feszültségét mindig próbálja csillapítani: egy könyörgéseket tartalmazó füzetet visz magával (vagy whiskyt). A levegő Torjai számára a félelem forrását jelenti, de nem egy esetleges baleset rémiszti őt el igazán, mint az elsőre tűnhet: „[…] sok ezer kilométert repült hosszú élete során, de még mindig rettegett tőle, ugyanúgy, mint a kezdet kezdetén, amikor először szállt gépre” (20), a levegő szimbolikája ugyanis sok apró részletből tevődik össze. A regény elején természetesen még csak azt gondolja az olvasó, hogy a főszereplő a légi balesetek banális félelmétől szenved, retteg, hogy a repülőgép lezuhan; ám ez a kifejezés sajátos jelentést hordoz magában a regény terében – és inkább kapcsolódik Torjai egyik rémálmához, mintsem egy valódi eseménysorhoz. Már az első oldalakon találni egy furcsa mondatot: „[…] alig valamivel a feje fölött zúgott el a gép, akár rá is zuhanhatott volna, de úgy száz-százötven méterre csapódott a földbe” (13) – a mondat érdekessége az újraolvasásig talán jól elrejtőző határozott névelőből adódik: az imént még csendesen fekvő Torjaival milyen viszonyban is kell lennie a repülőgéppel? A szöveg először ismét megvezeti az olvasót, és a gyanúpert elaltatja azzal, hogy tulajdonképpen Torjai egyik visszatérő, kínzó álmába nyerhettünk betekintést – bár igaz, szinte rögtön hozzáteszi az elbeszélő, hogy Torjai ezt az álmot sokszor, mint valóságot éli meg, akárha egy emléke lenne. Kívülről látja a gépet, de nemrég még az utasa volt. A zuhanás a regényben több alkalommal is visszatér – a kommunista uralom alatt lévő szigetre való beutazása során a turbulencia okoz kellemetlen másodperceket, később a konferenciáról való hazatéréskor a gépe többször is veszít a magasságából – de Torjai nem ezt a félelmet éli újra álmaiban, ellenkezőleg: az álmából jól ismert félelem elevenedik meg a zuhanó repülők rémképében. Néhány minimális változtatással Torjai zuhanásélménye kétszer is hangsúlyosan visszatér a regény első felében, én most a Levegő című fejezetben található hosszabb leírást közlöm: „[…] arra ébredt, hogy zuhan, azután kimegy belőle az élet. […] Nem tudta hol van, mit csinál, ő maga kicsoda, minden erejével arra összpontosított, hogy valahogy levegőhöz jusson, de bárhogy akart, nem kapott levegőt. Levegő nélküli pillanatok követték egymást. Nem kapkodott levegő után, az állapotot nem kísérte fulladás. […] Arra ébredt, hogy zuhan. Nem lefelé, nem felfelé, nem oldalra. […] Csak távolodott, követhetetlenül gyorsan távolodott valamerre, miközben e távolodásnak nem volt se tere, se ideje” (44-45).
A „valamerre” szót a következő fejezetben a „magától” váltja fel, így a kérdésem ekképp hangzik: honnan és hová is zuhan Torjai valójában? Mindenekelőtt én is lecserélem a szót; e szövegrészletekben inkább a lebegés állapotát írja körül az elbeszélő, de az tagadhatatlan, hogy a gyomorban érzett félelemérzettel kísért lebegését. Ám ez a rettegés az ismert valóságon túlira vonatkozik – Torjai nem attól fél, hogy egy lezuhanó gépen meghalhat, maga a nemlétezés tölti el rettegéssel. Az időnek azon pontja, ami elszakítja önmagától, véget vet mindennek, amit ismert, és ami talán nem egy új szakaszt nyit meg előtte, hanem egyszerűen – nincs tovább, nincs semmi, pontosabban, semmivé lesz. Életének alkonyán vetődik egy ritkán lakott, világtól minden addiginál jobban elzárt szigetre a főszereplő, ahol az animista hitvilág szerint az emberek úgy tartják, „[…] őseik az idők kezdetén egy létrán ereszkedtek az égből a Földre, és haláluk után ők is oda fognak visszatérni” (205-206). Most térjünk vissza a regénykezdethez, és vegyük észre: az az ártatlannak tűnő leírás, mely szerint a magasba emelt ágyon fekvő Torjai csak úgy közelíthető meg, ha „egy keskeny létrán” másznak fel hozzá, több mint díszletezés; a főszereplő a regény kezdetétől fogva élet és halál között lebeg. Ezen a létrán követjük őt, néha néhány fokot visszaereszkedve, néha jó párat fellépdelve.
Míg a levegő az élet lezárásához kötődik a regényben, a víz egyértelműen a(z újra)kezdéssel hozható összefüggésbe. A múltja elől menekülő szakpszichológus negyven évig egy telefonos lelkisegély-szolgálatnál dolgozott, a munkáját szerette, jól is teljesített, másokon segíteni tudott, azonban a saját életével nehezen boldogul, már Magyarországon is komoly problémái adódtak (például az ivással), járt is orvoshoz, de a narrátor elodázza annak részletezését, hogy mi bántja annyira a főszereplőt. Egy biztos: orvosa tanácsára költözött messzire hazájától, ami látszólag sokat segített rajta: „[…] házából hallani lehetett az óceán hangját, dagály idején a félelmetes hullámok partra csapódását-dübörgését. Otthonra talált” (58). A víz egyhamar az otthonosság és béke jelképévé válik, mitöbb, Torjai öneszmélése is csak a tenger közelségében lehetséges. Maga jegyzi fel naplójába: „[…] a tenger mellett nem akarsz semmilyen sem lenni, semmi sem akarsz lenni, egyszerűen csak vagy, viszed és hordod magadban azt, ami vagy, ismerkedsz azzal, aki elől mindig menekültél, akiről nem akartál tudni, akitől féltél és szorongtál […] nem porból lettünk, hanem vízből” (60-61). A magzatvíz szintén többször visszatérő elem gondolatai között, ám nemcsak emiatt válik összehangzóvá a víz a születéssel, a cselekményben folytonos ismétlődésben hozza el a víz a változást Torjai számára. Először, mint láttuk, új otthont, ezáltal feledést, tiszta lapot nyújt a főhősnek. Később valódi újjászületés is történik: a tengerbe gázoló férfi térdét szilánkosra törik a hullámok, hosszú felépülése, a mindaddig elkerült szenvedés testi átélése és másokra utaltsága egyfajta fordulópontot jelent a férfi számára. Gyökeresen ugyan nem változik meg személyisége és az élete, de egyre őszintébben néz szembe saját gyengeségei és kínzó emlékei erejével – amikor felsejlik előtte a férfi, akit rendőrök vertek agyba-főbe, míg ő továbbsétált, már képes gyávának nevezni magát, már ki meri mondani, hogy a diktatúra mily romboló hatással volt rá és nemzedékére nézve, és hogy a rendszer szótlan tömegei önmaguk mondtak le a szabadságról. Efféle súlyos terhek vannak a vállán, melyeket vagy félöntudatlan, félrészeg állapotban merne csak bevallani – vagy a gyógyulása alatt és után képes belátni.
Azt sem szabad elfeledni, hogy Torjai édesanyja első gyermekével elvetélt – mintha ennek a másik életnek a lehetőségeit nyerné el élete végén Torjai. Darabokra szedni az énünket és megbékélni önmagunkkal: ezt jelenti a víz a regényben. Nem lehet véletlen, hogy a lelki folyamatok kiemelt pontjain használ az elbeszélő olyan szavakat, mint kedélyhullámzás vagy hullámsír…
Amikor Torjai hazaindul a konferenciáról, már sejteni lehet, hogy ez a mindennapi esemény végül különlegessé válik. Az utasok első rémült „tűz van!” felkiáltásáig nagyjából húsz nyomot tudtam összeszámolni, melyek előrevetítik a repülőgép kálváriáját, és mindvégig fenntartják a baljós hangulatot – a tűz mégsem ebben a jelenetben fedi fel valódi jelentését. A tűz ritkábban szerepel ugyan a regényben, de végeredményben az elnyomó politikai rendszerekhez, a harchoz és forradalomhoz kötődik. Torjai maga sem tudja megmagyarázni, miért utazik egy nemrégiben még polgárháborús területre, de az emberek szemében lévő félelem egyre inkább saját hazáját, édesanyja fájdalmát juttatja eszébe, saját árnyékban töltött életéért akar elégtételt venni, azaz: „[…] csak képek vannak és harci jelenetek […] tudni akartad, min mentek keresztül, valami arra kényszerített, hogy végigkövesd, hogyan mentek végbe a kegyetlenkedések” (91-92). Nehezen találja előadása szavait, amikor a katonai puccs emlékére rendezett konferenciára előadóként meghívják, a regény ezen pontján már nincsenek illúziói, politikai nézetektől és értékrendektől függetlenül mindenhol a pusztulás jeleit látja, akkor is, ha ezeket a nagyobb jó nevében követik el: „[…] hogyan is lehetne bármit mondani, amikor embereknek mondott kísértetek az öldökléstől megittasulva a legaljasabb kegyetlenkedésektől sem riadnak vissza? Hajtja őket a szabad gyilkolás semmihez sem hasonlítható gyönyöre, a bestialitás őrülete és a vágy, hogy még mocskosabbak, még ocsmányabbak legyenek” (139-140). A szövegben keveset megjelenő tűz elem a pusztulás terét alakítja ki a regényben, általános értelemben, nem mint az egyes ember halálát fejezi ki, hanem sokkal nagyobb léptékű hanyatlást. A tűz lassan és alaposan, vagy gyors és kíméletlen tempóban, de mindent felemészt. Történelmi korszakokat, társadalmakat, embert és földet egyaránt.
Bizony, a természetet is: „[…] mást sem látott, mint szikkadt földeket, kisárgult szántókat, naptól felperzselt réteket, a szavannák kietlenségét, pusztaságot, ahol szemmel láthatólag semmi sem termett meg. […] Izzott a levegő a perzselő forróságban. A földek és a növényzet teljes és végleges kiszáradását az ég közepén lángoló napkorong vetítette előre, a folyamatot egyetlen négyzetcentiméternyi felhő sem lassította. A kőkeményre szikkadt földek végeláthatatlan repedései jelezték a feltartóztathatatlanul közeledő pusztulást” (207) – olvasható a Föld című fejezetben nem sokkal azután, hogy Torjai úgy érzi, végre meglelte az igazi otthonát. Már első olvasásra is furcsának tűnhet, hogyan érhet révbe a főhős egy ilyen apokaliptikus helyszínen – de logikusan következik a történetből, és a távolságokkal kapcsolatos. Egyrészt, Torjai elszakad mindentől, ami szülőföldjére emlékezteti, a politikai uralomtól, önnön gyávaságától, tömören: a múltjától. Élete Magyarországon nem volt boldog, az óceániai szigetvilágba költözés pedig elégtelen volt az újrakezdéshez – ugyanazon gondolatai tartották gúzsban, csak más helyen; bár meggyengítették a köteléket, az igazi kitörést a végleges és végletes elszigetelődés jelenti Torjai számára, ezért is kezd lázas szervezkedésbe költözését illetően. Másrészről, a nyugvóhelyként értett föld közelsége is vonzza őt, bár tudattalanul, de biztosan sodródik az árnyékvilág felé – a föld eleme a halálhoz éppúgy kapcsolódik, mint a víz, kezdve az olyan apróságoktól, mint hogy halálos ágyának lábait a földbe ásták, egészen a már idézett rémálmáig, ami a regény zárlatában ismétlődik meg újból: „[…] már a kert végéből nézte, ahogy a gép tőle száz-százötven méterre belecsapódik a földbe, és felrobban” (230).
A négy elem azonban nem elegendő a teljességhez, szükség van ugyanis egy mindent átható és magába foglaló, az egész világot – beleértve ebbe a négy elemet is – uralma alatt tartó ötödik lényegi elemre. A kvintesszenciára, ami e regény esetében az elmúlásban ölt alakot, vonul végig a teljes szövegen, az első oldaltól az utolsóig. Az olvasó valójában Torjai Endre számvetésének a tanúja, a regény nem a főszereplő meneküléséről szól, hanem múltjának tisztázásáról, utolsó kísérletéről, hogy rendezze önképét – és valahol arról, hogy megbocsásson önmagának. Hogyan mutatja be a tizenkettedik oldalon a narrátor főhősét? Kételkedő, kishitű, önhitt, önáltató (mint később megtudjuk) gyáva alakként. Ehhez képest a regény zárlata előtt, utolsó tiszta pillanatai alatt úgy tűnik, hogy bár rezignáltan, de mindenbe beletörődve, sőt várakozva tekint előre, nem emészti önmagát, hanem az elfogadás fázisába jut, és csak van a világon: „[…] megbabonázva ült a fény, a sötétség, a csend és a hullámtörések metszéspontjának közepén, érzékszerveit egyszerre négy ősinger érte. […] A tenger hangja és a szigetet betöltő csend hangja egyszerre és együtt ért el hozzá, áthatolt rajta. Csak ült és átengedte magán a titkos áramlást, amely az égből, a vízből, a levegőből és a földből áradt, átengedte magán a titkos áramlást, amely az égből, a vízből, a levegőből és a földből áradt, átengedte magán a tenger zúgásából kivált csendet, azt érezte, hogy a Földön tartózkodik ugyan, de egyúttal a kozmoszban is, belekerült abba a távoli térbe is, ahová egy napon majd eltávozik” (210). A Most és halála óráján könnyű olvasmánynak tűnik ugyan, de ha az olvasó nem veszi félvállról, igen hamar igen súlyossá válik – úgy érzem, Barnás Ferenc új regénye maradandó és kiemelkedő alkotás, bár hosszú idő telt el legutóbbi könyve óta, erre a kiérlelt szövegre megérte várni. Az pedig külön kalapemelést érdemel, hogy az író a hetvenhez közelítve is fel tudja frissíteni epikáját. Az ilyen irodalmi művek adnak mind az írónak, mind az olvasónak egy-egy pillanatnyi öröklétet. Köszönöm a döbbent csendet.
[i] Elek Tibor, A lenni és nem lenni határán. Barnás Ferenc: Most és halála óráján – Bárka, 2026/1. Elérhető az alábbi linken: http://www.barkaonline.hu/kritika/9591-a-lenni-es-nem-lenni-hataran-barnas-ferenc--most-es-halala-orajan (Utoljára megtekintve: 2026. január 27.)
[ii] https://lexikon.katolikus.hu/N/n%C3%A9gy%20elem.html (Utoljára megtekintve: 2026. február 5.)
