"A világirodalom egyik legdöbbenetesebb vallomása J. D. Salingernek az Ilyenkor harap a banánhal (A Perfect Day for Bananafish; Kuczka Péter fordítása) című személyes és drámai novellája. A végén egy sokkoló, látszólag indokolatlan és megfejthetetlen befejezéssel.
Ez a novella az elsők között, 1948-ban jelent meg; úgy vehetjük, mint írói pályájának alapvetését.
A történet egészen az utolsó bekezdésig maga a tömény polgári unalom. Egy fiatalember a feleségével együtt egy tengerparti nyaralóhely egyik szállodájában tölti a nászútját. Míg a férfi lemegy a partra és ott egy négyéves kislánnyal belegázol a vízbe, akinek közben az általa kitalált banánhalakról mesél, az ifjú feleség a mamájával folytat hosszas telefonbeszélgetést.
Aztán a férfi elválik a gyerektől, felmegy a szobájába... innen jöjjön szó szerint a novella befejezése:
Ránézett a dupla ágy egyik oldalán alvó lányra. Aztán odament az egyik bőröndhöz, kinyitotta, és egy csomó alsónadrág meg trikó alól elővett egy 7.65-ös kaliberű automata pisztolyt. Kioldotta a tárat, megnézte, aztán újból a helyére nyomta. Felhúzta a ravaszt. Majd megkerülte az ágyat, leült szabadon maradt felére, átnézett a lányra, jobb halántékához emelte a pisztolyt, és főbe lőtte magát.
Egy pontos és érzékeny tanulmány (Szabó Fanni: J. D. Salinger Ilyenkor harap a banánhal c. novellájának elemzése Mérei Ferenc művészetpszichológiája alapján) szerint a főhős öngyilkossága a konformitás-felszínesség-hétköznapiság-betagozottság és a nonkorformitás-felszabadultság-őszinteség-szabadság tulajdonságcsoportok feloldhatatlan ellentétének a következménye.
Az, hogy a novella tömény polgári unalmat sugall, csak részben igaz. Salinger – különösen, ha saját magáról van szó (a férfi alakját egyértelműen önmagáról mintázta) – hihetetlen érzékenyen és találón, apró, de kegyetlenül pontos, látszólag mellékes beszúrásokkal teszi érthetővé és egyértelművé az írást.
Seymour – ez a főhős neve –, mint ez elejtett megjegyzéseiből, valamint feleségének a róla mondott szavaiból kiderül, furcsa, különlegesen intelligens figura, aki minden szót és benyomást rögtön tovább bonyolít, más dimenzióba emel, s akinek észjárása egy átlagember számára ilyenformán kiismerhetetlen és követhetetlen. Bár erőlteti, képtelen beletagozódni a felesége által képviselt polgári értékrendbe. S mikor a kislány tisztasága és őszintesége rádöbbenti, hogy a saját értékrendje összeegyeztethetetlen a társadalmi elvárásokkal, véget vet életének.
Ez pontosan kifejtett és elfogadható vélemény, de szerintem a megoldás – mármint az öngyilkosság oka – egy másik síkon keresendő. A következőkben ezt próbálom kifejteni.
Elsőre tételezzük fel, hogy mintegy véletlenül, ebbe a Salinger-novellába futottunk bele, más írást tőle nem ismerünk. Egyéb ismeret híján ebből kell a titkot megfejtenünk.
Kezdetben a házaspár által bérel szobában vagyunk, ahol az ifjú ara az anyjával folytat hosszas telefonbeszélgetést. Megtudjuk, hogy férje a tengerparton napozik. Már túl lehetnek házasságuk első napjain, s azokon kívül, amiket a férjéről mesél az anyjának, csupa olyan dolgot tudunk meg róla, amelyek nemcsak egy olyan szuperérzékeny fickó számára lehetnek taszítók, legalábbis közömbösek, mint amilyen Seymour – akivel rövidesen meg is ismerkedünk –, hanem bármely átlagférj számára..."
A teljes szöveg a Kalligram novemberi számában olvasható: https://www.szofa.eu/cikk/baranyai-laszlo-see-more-glass
Kép forrása: J. D. Salinger, Wikimedia Commons
