Október végére becsempészünk még egy kis nyári hangulatot, ugyanis nemrég jelent meg az Új Forrás augusztusi száma, amelyben a japán költészet és a haikuk jelentős szerepet kapnak, ezt a lapszámot lapozzuk most fel.

 

Izumi Shikibu (974-1034?) japán udvarhölgy és költő volt, aki olyan témákkal foglalkozott a verseiben, amelyek nemcsak a nyugati gondolkodásban elevenek, de mindmáig érvényesek is. Dettre Gábor fordításában jelentek meg az ő versei is, nézzünk meg néhányat közülük. A Holdat nézve című négysoros költemény önmagunk megismerését tematizálja, akár össze is vethetnénk a Delphoi jósda bejárata fölé vésett, híres, a filozófiai gondolkodást is nagyban meghatározó „Gnóthi szeautón” („Ismerd meg önmagad!”) felszólításával. Shikibu versében az önismeret a magányból ered, „az ég alján” felbukkanó hajnali Hold magányából ismert rá önmagára a lírai én. A természeti képből egy mély, filozofikus felismerés bontakozik ki itt, akárcsak bő hatszáz évvel később Macuo Basó haikuiban. De ne szaladjunk annyira előre, ugyanis Izumi Shikibu költészete tartogat még izgalmakat. Buddha tanításairól is írt ugyan, valamint számos természeti képpel telített és a természetet kiindulópontként vevő költeménye jelent meg, de a szerelmi lírája igazán frissnek és mainak hathat, ezek a versek telis-tele vannak szenvedéllyel és vágyakozással.

A Szerelemre várva a szerelmi bizalom és a másik utáni – nem hiábavaló – várakozás verse, a Szerelmi dal a szerelem kudarcát vetíti előre, a csalódás okozta levertséget öt sorban ábrázolva, a Viszonzatlan szerelem pedig a szerelmi vágy és szeretet mélységének természetét fürkészi, azon tűnődve, hogy vajon mennyivel lehetnének a mostaninál is mélyebbek érzései, ha viszonozva volnának.

 

A japán költészettől valamelyest eltávolodva, de a haiku formáját és filozófiai elveit (legalábbis részlegesen) megőrző költészetként érdemes Halmai Tamás Éneklő asszonyok című haiku-sorozatához fordulni, amelyet A prédikátor könyve ihletett. A hiábavalóság kérdését, az élet értelmét, a dolgok magyarázatát, valamint az emberi boldogulás és az Isten-viszony összefüggéseit kutatják és mutatják ki Halmai Tamás haikui, megtartva a basói haikuk sejtelmes jellegét és megvilágító erejét:

„7

Mert az orcának

szomorúsága által

jobbá lesz a szív.

 

8

És ki tudja a

dolgok magyarázatát?

Dicsérem vala.”

 

Bár nem először olvasok ilyesféle haikut Halmai Tamás tollából, mégis (újra) elgondolkodtam, milyen különös kulturális ötvözet ez, a basói hagyomány és a bibliai hagyomány elegyéből önálló költészeti irány bontakozik ki, tágítva a haikuk gondolati horizontját.

 

Azonban nem pusztán a japán költészethez szorosabb vagy lazább szállal kötődő írásokat rejt ez a lapszám. A japán költészettől és a haikuktól elszakadva, Áfra János verseit ajánlom az olvasók figyelmébe, különösképpen az Anyám neve a nyilas jegy uralma alatt című lírát. A verssorok a nyilas jegy horoszkópját és az ahhoz tartozó életleírást taglalják. Bár a horoszkóp leíró és nem előíró jellegű, mégis kérdéses, hogy a benne szereplő jellemzéseket az ember kiolvasni próbálja-e a saját életéből, összevetve az attitűdjét a leírásban szereplő személyiség-jellemzéssel vagy inkább arról van szó, hogy a horoszkóp tanulmányozása bizonyos tulajdonságok interiorizálásához vezet, és a deskriptív jelleg preskriptívvé válik. Vajon a csillagjegyek szerinti személyiségrajz már mindig is meghatározottságot jelent vagy az egyén igyekszik magára vonatkoztatni, valamiféle elvárásokként kezelni a leírtakat, s azokhoz igazítani az életét? Milyen természetű a csillagjegyek uralma, meglévő, nehezen mellőzhető tulajdonságokon keresztül, mintegy adottságként uralja az életet? Vagy sokkal inkább a tudatot uralja, miután az egyén megtudja, mi mindent jelenthet az életébe egy-egy jellegzetes tulajdonsága? Ugyanígy kérdésként adódik a változás lehetősége is, az, hogy lehetséges-e kitörni az uralom alól, bármilyen legyen is:

„Vajon erő vagy gyengeség,

ha idő előtt sikerül levetkezni

a csillagok akaratát?”