Világbéke, egyebek

A nyolcvanas évek elején nagy megtiszteltetés ért, hét másik kislánnyal elküldtek a debreceni Úttörőparlamentbe. Már az odaút fantasztikus volt: több mint hat és fél órát vonatoztunk, a Déliben rósejbnit ettünk, a Nyugati pályaudvaron majdnem elvesztünk, aztán megérkeztünk egy különös városba. Itt a mi fogalmaink szerint nem is voltak utcák, csak irdatlan széles utak mentén kuporgó alacsony házak. Mindenki magyarul beszélt, de közben furcsán, szinte dühösen artikulált, mintha haragudnának ránk, zalaikra. És a szél! Micsoda szél fújt azokon a széles, végenincs utakon! Akármerre fordultunk, mindig szemből támadt.

De nem haragudott ránk senki, és a szél is szép lassan lecsillapodott. Nagy bámulatunkra minket, tizenkét-tizenhárom éveseket egyetemi kollégiumokba helyeztek el. A megérkezésünkkor épp dübörögtek a falak, diszkó volt az egyik felső emeleten, mi pedig az ablakokat is kitártuk, hogy együtt zengjük a többiekkel: dzsin-dzsin-dzsingisz-káááááán! Annyit tomboltunk és rohangásztunk, hogy a kísérő tanárunk megfenyegetett, az lesz a vége, hogy hazaküldenek minket.

Másnap aztán kezdődött a komoly munka. A világbéke ügyét kellett megtárgyalnunk – arra már nem emlékszem, hogy az egész parlamentnek, vagy csak a mi szekciónknak. Délelőtt egy óra világbéke, egy óra kvantanaméra, közös dalolás az előcsarnokban, aztán egy óra játék valami sportpályán. Délután ugyanígy. Nekem minden nagyon furcsa volt, a „szekciózás”, a madárnyelven harsogott nóták – de ez az úttörőparlament, miképp a megnyitón hangsúlyozták, némileg „népfrontos alapon” szerveződött.

Nyilván ilyen népfrontos alapon kerülhetett be egy keszthelyi főorvos lánya, Babi is a nagy csapatba. XY vagyok, de otthon Babikának szólítanak. Ez a Babi nagyon érzelmes lány volt, és mikor meghallotta, hogy mi minden vár ránk egy atomháborúban, a könnyeit törölgetve felajánlotta, hogy felhívja Reagan elnököt. Neki ez nem gond, van telefonjuk, és egy nénitől öt éve tanul angolul.

Hogy egyem a szívedet, mosolyogtak rá a szekcióülésen elnöklő KISZ-esek. A javaslatot nem is jegyzőkönyvezték, csak csitítgatták Babit, semmi baj nem lesz: a felnőttek majd megoldják. Ők felhívják Reagant. Képviselik, amit az úttörők szeretnének. Jól beolvasnak neki. Babiról ezután elterjedt, ha nem is tisztára gyengeelméjű, de naiv, butuska, „nem ért a politikához”, azt képzeli, Reagan szóba áll egy gyerekkel. Tiszta gyagya. Lövése sincs az egészhez.

Babinak tényleg lövése sem volt az egészhez. Nem értette, hogy a világbéke szónak nincs konkrét jelentése, ez egy irányelv, amihez a mindenkori jók csatlakoznak, nem pedig valami személyes áldozatot igénylő konkrét feladat.  De én sem voltam különb Babinál. Már az első szekcióülésen megkérdeztem, mi a helyzet Afganisztánban, melyik nagyhatalom fenyegeti a világbékét. A pajtások erre rám támadtak: netán azt akarom, hogy mindenki elpusztuljon egy atomcsapásban? Kicsik és nagyok, kapitalisták és haladók? Ezt természetesen nem akartam, és azt is készséggel elfogadtam, hogy nem ismerem a „nemzetközi helyzetet”.  Mert nem is ismertem: csak összekapcsoltam a híradóban hallottakat a szekciónk témájával. Ámde sokkal rosszabbul jártam Babinál, engem nem aranyos, buta, elkényeztetett lánynak tartottak, hanem provokatőrnek – nem először és nem utoljára.

Ám a helyzet lassan elviselhetetlen lett, és már a sportpályán sem nagyon álltak velünk szóba. Babi az egyik nyilvános telefonfülkéből felhívta az édesapját, szabadítsa ki ebből a borzasztó városból. Igen, itt mindig szembe fúj a szél, de már ez se érdekes. Az utolsó együtt töltött este azt találgattuk, mit jelenthet ez a kváira-kvantanaméra, szépnek szép, de vajon milyen nyelv ez. A világbéke már egyáltalán nem érdekelt minket.

Babi apja másnap délben megjelent az Úttörőparlament épületében, és az összes főúttörő (KISZ-esek, tanár nénik és bácsik) tiltakozására hazavitte a lányait. Nekünk otthon nem volt telefonunk, meg aztán ha lett volna, a szüleim akkor sem jöttek volna értem – kibírod, mit vagy úgy oda, már úgyis csak két nap. Ezt a két napot kiközösített magányos háborús bűnösként töltöttem, még a visszaúton is került mindenki – talán mert a mutatóujjamat az atombomba indítógombján tartottam.

Ma már senki sem énekel mozgalmi dalokat, és a jó, öreg világbéke fölött is eljárt az idő.

De a nyelvhasználat sok furcsasága megmaradt. Egy kis közösség, egyház vagy párt identitásjelölőnek nevez ki egy fogalmat, a szót elszakítja a konkrét jelentésétől, tilt bármiféle ezzel kapcsolatos vitát – majd gyengeelméjűnek, fogyatékosnak, árulónak kiált ki mindenkit, akik ezzel a „preparált”, sajátságosan átalakított fogalommal nem tudnak mit kezdeni. Rengeteg ilyen szavunk van: demokrácia, haladás, nyugat, Európa, de ilyen a szeretet és a megértés is. A legtöbb embernek ezek csak amolyan kvantanamérát jelentenek, és nem azért, mert a szavak eredeti jelentésével nincsenek tisztában. Csak nem tudják, hogy itt és most hogyan kéne érteniük.

A leglátványosabb jelentésátalakulást a toleráns szó szenvedte el az elmúlt harminc évben. Ez már nem azt jelenti, hogy kedves és megértő vagy, hogy nem ragadsz kaszát-kapát, ha a sajátodétól különböző véleményt hallasz, hanem hogy a te pártod fontosnak tartja a toleranciát, te is „kiállsz mellette” (mint az úttörők a világbéke mellett), és esetleg harcolsz(!) az intolerancia ellen. Semmiképp sem jelöl a szó emberi viselkedést. Ebből következik, hogy a legtöbb ember számára egyszerűen már semmit nem jelent. Ez mind csak kvantanaméra. Vagy világbéke.

Zárt közösségek különösen hajlamosak a számukra fontos fogalmak kisajátítására. Hány de hány traktátust, esszét, értekezést, monográfiát, hitvallást, egyebet irkáltak már össze a keresztény szeretetről! A szeretetet vizsgálták már teológiailag, misztikus szempontból, pszichológiailag, filozófiailag…  De ha a szeretet többé nem jelenti azt (is), hogy kenyeret adok egy éhező gyereknek, ha nincs konkrét értelme, akkor jelent-e egyáltalán bármit? A nyelv forradalma, a fogalmak felszabadítása (visszaadni az elsődleges jelentését a szavaknak) nélkül nehéz elképzelni egy mások számára is vonzó emberi közösséget.

Rengeteg köznapi, „tisztességes” szót kisajátított már a politikai elit: remény, haza, küzdelem, haladás, stb. Ezeket mind vissza kéne foglalni, megeleveníteni, megtölteni emberi tartalommal. Az összefogás szónak is vissza kéne adni a mindennapi, emberi cselekedetekre is vonatkozó értelmét.  Laci és Zoli összefog, hogy a nagymamának vagy a nagypapának új házat építsen. Félreteszik az ellentéteiket, és együtt dolgoznak az építkezésen.  A fal ráomlik Lacira, erre Zoli félreáll, és kijelenti: nagy hülye vagy, Lacikám, semmi közöm hozzád, amekkora baromarc vagy, még meg is érdemelted. Ha Zoli kőműves, akkor senki nem fog vele házat építtetni, ezután sehol senki nem akar vele „összefogni”. Ha politikus, akkor mentegetik.

De helyes-e ez? Hiszen mind ugyanabban a valóságban élünk, és ugyanaz a nyelv éltet bennünket.