Brazíliaváros neve mindörökre összefonódott a XX. század egyik leghíresebb építészóriása, a Rio de Janeiró-i születésű Oscar Niemeyer (1907–2012) ars poeticájával, politikai hitvallásával és művészetével.
Niemeyer már az Escola de Belas Artes hallgatójaként bedolgozott Lúcio Costa tervező irodájában, ahol nagyon hamar nevet szerzett. 1939-ben közösen tervezték a New York-i világkiállítás nagy sikert aratott brazil pavilonját. 1936 óta barátságot kötött Le Corbusier-val: vele dolgozott a Rio de Janeiró-i egészségügyi minisztérium tervein. A szélsőségesen baloldali (vagy inkább utópista) politikus Juscelino Kubitschekkel való együttműködése is a második világháború előtti évekre nyúlik vissza. Kubitschek mint Belo Horizente polgármestere vele terveztette meg a Pampulha-tó partján kialakított új városrészt.1 Niemeyer nevéhez ezen túlmenően is számos emblematikus épület fűződött: az ötvenes évek elején São Paulóban ő tervezte a Dél-Amerika Kórházat és az első S alakú magasházat. Nemzetközileg elismert, számtalan díjjal kitüntetett, hírneves építész volt tehát, amikor Kubitschek kinevezte Brazíliaváros főépítészének.
De Niemeyer nem volt tipikus Le Corbusier-tanítvány. Már Belo Horizontében, a Pampulha-tó partján épített új városrészben ötvözte a brazil barokk építészet jellegzetességeit a hajlított vasbetonban rejlő lehetőségekkel. Ez a „hajlékonyság” teszi majd „nemzetivé”, ízig-vérig brazillá a Niemeyer-féle modern építészetet.2
Oscar Niemeyer
As Curvas do Tempo című kései életrajzában (melynek címét kicsit költőien talán „Az idő hajlatainak” fordíthatnánk) a nagy brazil poétikusan vall a szabad folyású, érzéki ívek iránti vonzalmairól, az épített környezet és természet (dombok, tenger), építészet és szexualitás (női test), épített környezet és világegyetem kapcsolatáról – emellett az építészet társadalmi céljairól is, mely a társadalmi harchoz hasonlóan képes (lehet) radikálisan megváltoztatni az emberek egymás közötti kapcsolatait.3 Önmagában persze az építészet kevés egy társadalmi forradalomhoz, ezt még a kommunista Niemeyer is kénytelen elismerni: a felső középosztály lakta Brazíliaváros, a proletárok „kitelepülése” a városközpontból, a lassan-lassan Brazíliavárosban is meginduló favellásodás az építészet, a művészet önmagában vett elégtelenségét, eszköztelenségét is érzékelteti. (Az egész életében a szegényeknek építeni akaró Niemeyer majdnem százévesen szerzett Tranquilo com a vida – Békében az élettel – című dala a nyomornegyedekben élő emberek életének és halálának állít emléket.4 Ez a híres dal talán amolyan főhajtás is a Brazíliavárosból kiszorult szegényeknek.)
Niemeyer számos reprezentatív középületet tervezett a fővárosban: a Nemzeti Színház (1957), az elnöki palota (Palácio da Alvorada, 1959), parlament (1960), Igazságügyi Palota (Palácio da Justiça, 1960), ám az egyik leghíresebb, leginkább emblematikus, legtöbbet fényképezett műve talán a főváros, Brazíliaváros jelképének számító katedrális: a Catedral Metropolitana Nossa Senhora Aparecida, melynek építése 1959-ben kezdődött el, ám csak 1970-ben fejezték be és szentelték fel. Érdekes kérdés, miképp lehetséges, hogy Fidel Castro barátjának, egy bevallottan ateista, élete nagy részében kommunista építésznek épp egy katedrális az egyik legismertebb műve – ahogyan az is, miképp szimbolizálhat egy kommunista utópia nevében fogant fővárost egy székesegyház.
Catedral Metropolitana Nossa Senhora Aparecida (Brazíliaváros)
A válasz talán nemcsak a latin-amerikai baloldal az európaitól eltérő sajátságaiban keresendő. Ne feledjük, a „tökéletes város” eszméje az emberi történelem folyamán soha nem volt elválasztható a szakrális tér megteremtésétől. Ráadásul maga Brazíliaváros sem csak egy minden ízében modern, „haladó” város (mely egymaga megtestesíti az Ordem e progressót, vagyis a Rend és haladást, az ország – a nemzeti zászlón is szereplő – mottóját), hanem ténylegesen is szent város is, Új Jeruzsálem, ma is számos vallási kinyilatkoztatás színhelye. Az olasz szent, Don Bosco 1883-as látomásában már megjelenik a brazil fennsík, ez az új tejjel-mézzel folyó Kánaán, és annak középpontjában egy szent város, egy új Jeruzsálem, az emberiség spirituális központja.5 Ráadásul a Torinóban „álmodó”, az Európát soha el nem hagyó szerzetes meglehetősen pontosan ki is jelölte az új főváros helyét. (A szalézi rend ma is az egyik legtiszteltebbnek, „legbrazilabbnak” számít Brazíliában – számos iskolája, kolostora is található a fővárosban, az Amerikában soha meg nem forduló torinói szentet, Don Boscót pedig Kubitsekhez hasonló városalapítónak tekintik.) Ezért is lehetett az első épület Brazíliavárosban egy Niemeyer-tervezte Ermida dom Bosco, a város mesterséges tavának partján helyet kapó, apró, piramis alakú kápolna.
Az egyszerűségében és monumentalitásában is lenyűgöző „nemzeti katedrális”, a Catedral Metropolitana Nossa Senhora Aparecida csak annyiban emlékeztet a középkori Európa nagy katedrális építményeire, hogy láthatóvá teszi saját szerkezetét – Niemeyer másféleképp nem is próbál meg „rájátszani” erre az építészeti hagyományra. (Alfredo Ceschiatti belső térben belógatott angyalszobrai és Dante Croce a katedrális előtt elhelyezett apostolszobrai már jóval hagyományosabbak, ezek a konzervatívabb híveket is könnyebben megszólítják.) A székesegyház tizenhat, bumeráng alakú tornya, a legendás, ég felé nyúló ujjak mégis barokkos hatást keltenek. A Niemeyer választotta formának, a tökéletességet is sugalló tizenhatos számnak (négyszer négy) több misztikus értelmezése lehet; engem a brazil katedrális egy hatalmas virágra vagy óriási kehelyre emlékeztet. Niemeyer nem akarja megidézni a gótikát, a középkori vallásos érzékenységet „részleteiben”, ám közben mégis képes egy nagy erejű szimbólummal utalni rá, vagy legalább a középkori vallásos szellemet „újraalkotni” (áldozás, Szent Grál). De a templomóriásnak megannyi más értelmezése is lehetséges.6
Ha Pétervár „ablak Európára”, akkor Brazíliaváros (melynek épp egy székesegyház az egyik legjellegzetesebb építménye) „ablak az ég felé”.
Az üvegezett mezőkkel épült vasbeton váz (tizenhat nagy betonparabola; a stégek között üveg, ólomüveg és üvegszál) egységes megjelenését még kapu sem bontja meg, a térszint alá helyezett templomtérbe is lejtős rámpa vezet. Pedig a katedrális tervezése közben Niemeyer törekedett az ipari karakter, a tiszta térmértani tömegekből képzett kompozíciók és kézműves jelleg szintézisére. A kézzel festett kerámiaburkolatok, az ólomüveg ablakok, az apostol-, Mária- és angyalszobrok és maga a harangtorony sem nagyipari technológiával készültek.
Niemeyer egyik nagy újítása az egyház (vagy éppenséggel a nemzet?) közösségi természetét bemutatni óhajtó centrális alaprajz. Ennek a templomtípusnak aztán számos követője lesz Latin-Amerikában, de magában Rio de Janeiróban is (ld. az Edgar Fonseca emelte székesegyházat). A brazíliavárosi katedrális tervezői emellett „szembementek” az egyház tridenti zsinaton alapuló liturgiai hagyományával, és „az oltárt eltávolították a faltól, körüljárhatóvá tették, mellé pedig ambót helyeztek: azaz lehetővé tették az általános papság még aktívabb részvételét a szentmise misztériumában, így az építők a katolikus liturgiára is befolyással voltak.7
Brazíliaváros katedrálisát gyakran hasonlítják össze a Sir Frederick Gibberd tervezte liverpooli érseki székesegyházzal is. A két épület közötti hasonlóság szemmel látható – és egyben megdöbbentő bizonysága annak, hogy egy volt gyarmat területén épült templom inspirálhat egy nem akármilyen jelentőségű brit katedrálist is.8 A liverpooli érseki székesegyház is kör alakú építmény, felülről kinyúló magas tornyokkal. Ám a Gibberd-katedrális fegyelmezett, katonás, férfias benyomást kelt, míg a Niemeyer-székesegyház a maga hajlékony, szinte nőies íveivel egy szerves formára emlékeztet: egy óriási, a brazil fennsíkon virágzó növényre. Miközben persze tudjuk, Brazíliaváros katedrálisa egy olyan tájon „virágzik”, ahol nincsenek látványos tájelemek, hegyek, folyók, erdők vagy vizek – ebben az országrészben az utazó számára az épített táj mutatkozik meg természetként, lenyűgöző, szerves vegetációként – a nagysággal és a hajlékony, már-már virágszerű elemekkel megidézve valamiféle „ősi pompát”, fantasztikus, hajdan volt (vagy épp jövőbeli?) vegetációt – ami nagyon jól illik az „ígéret földjének” katedrálisához. (Bár a Niemeyer-székesegyház vasbetonból épült, formája miatt megelőlegezi az olasz Guiliano Mauri „növényies székesegyházait” is.)
Nem a „nemzeti katedrális” az egyetlen Niemeyer tervezte impozáns templom Brazíliavárosban. Egy másik székesegyház, a brazil katonaság Rainha da Paz Catedralja is egy Mária-templom (a latin országokban a Béke Királynője egyben a hadsereg patrónája is). A katonai sátorra emlékeztető formájú, nagyon merész, szögletes alakú, „férfiasan letisztult”, már-már minimalista hatást keltő székesegyházat 1994-ben szentelték fel.
Rainha da Paz Catedral
De talán nem ez a katonai katedrális Niemeyer legizgalmasabb szakrális épülete. 1942-ben, a második világháború előtt tervezte a Belo Horizonte melletti, a Pampulha-tó partján helyet kapó városnegyedet, benne a hullámzó formájú Szent Ferenc-templomot. Itt egy, a hömpölygő víz hullámaira emlékeztető fehér csík fogja körül a közvetlenül a tó partján épült kegyhelyet. És Niemeyer nemcsak a vizet, hanem a napfényt is belekomponálta az épületbe. A templom héja alatt rácsozott üvegfal helyezkedik el, így a víz fölött feltűnő nap fénye és az üvegfal kesze-kusza mintái a templomi áhítat része lesznek, spontán módon beépülnek a szertartásba. Az épített természet itt is amolyan „igazabb természet”: a lélek, a vágyakozás, a tudat alatt örvénylő vágyak és félelmek kivetülése. A kék-fehér dekoráció (ez már valódi kézműves munka) főhajtás a portugál azulejo hagyomány előtt.
Egy modern templomépítő fantáziája, „szárnyalása” is vetekedhet hát a középkori katedrálisok alkotóiéval. De a XX. századi társadalmi templomok társadalmi funkciója azért mégiscsak egészen más, mint a középkori kegyhelyeké. Niemeyer „nemzeti katedrálisát” nem a városban, városnegyedben élők (Brazíliaváros minisztériumi negyedében amúgy sem lakik senki), hanem a fővárost felkereső turisták tömegei látogatják. Egy középkori vagy barokk katedrális még állandó elfoglaltságot, hétről hétre változó, komplex művészi élményt nyújtott a katedrális környékén élőknek. Ez különösen a középkori Velencére volt igaz: az emberek szabadidejük nagy részét a templomban vagy a templomok előterében töltötték (itt voltak az ünnepek vagy a színielőadások) – más hely nem is nagyon volt a lagúnák között. Egy jól működő középkori vagy barokk templom hétről hétre változó művészeti eseményeket kínált a híveknek – mint az köztudott, a szent helyeket a kor legnagyobb festői díszítették, a templomi ünnepeken a kor legnagyobb zenészei léptek fel. A templom magához vonzotta a környéken élőket, nemcsak a teret töltötte ki, hanem a hívők szinte teljes életidejét is.
A Niemeyer-féle „nemzeti katedrális” funkciójában a középkor nagy zarándoktemplomaira hasonlít – a hívek (vagy inkább turisták) csak egyszer vagy kétszer keresik fel életükben. Ez a fajta templom nem szervezi meg az emberek mindennapjait. De míg a római Szent Péter- vagy a compostelai Szent Jakab-katedrális komplex beavatásélményt jelentett (ahol a templom a spirituális értelemben vett „út”, a „próbatétel” végpontja), és maga a székesegyház is számtalan kulturális élményt (nemcsak képzőművészetet, hanem zenét, olykor vallásos színielőadást, Compostelában még táncot is) kínált az utazóknak, addig érdemes ezzel összevetni a brazil katedrális, a Catedral Metropolitana Nossa Senhora Aparecida már első látásra is szegényesnek tűnő kulturális „eseménynaptárát”.[9] Ám a brazil székesegyház talán legnagyobb fogyatékossága mégiscsak az, hogy nincs olyan brazil illetőségű „gazdája”, akinek a „lábához” vagy ereklyéjéhez megérkezhetnének a messziről jött hívek…
Vagy mégiscsak…?
A brazil katedrális „szentje” tulajdonképpen maga a brazil nemzet, mely saját erejét és függetlenségét ünnepli a Niemeyer-féle katedrálisban.
A templom mint közösségi és kulturális tér hanyatlását többen a modern építészet ridegségével magyarázzák. Ez nem teljesen korrekt. Brazíliavárosban ráadásul azóta – a tervezők szándékai ellenében – megjelent a historizmus is: „A modern katedrálisnak nemsokára konkurense is akadt a Don Bosco-templomban, amelyet egy nemzedékkel fiatalabb építész tervezett. Ennek oldalfalait hagyományos, európai ízű, keskeny, csúcsíves ablakok tagolják. E templomban rendkívül megnyerő az ultramarinkék üvegezésen átszűrődő élénk színű fény. Még sohasem láttam épületet, melynél ez oly markánsan lett volna építészetileg meghatározó elem, mint itt. És ezzel, a Don Bosco-templommal a teljes egészében modern Brasilia városba betört a historizmus. Az egész város szellemének ellentéte. Nem akarok sem ünneprontó, sem a korszerű építészet igazát valló nézeteimmel ellentétbe kerülni, mégis meg kellett állapítanom, hogy e kék fényben úszó, historizáló templomtérrel tört be a puritán kompozíciók közé az élet10” – írja Kubinszky Mihály a Don Bosco-templomról szóló lírai beszámolójában.11
Ám a rég múlt hitéletet megidéző, misztikus hangulatú, sejtelmes, kékes fényben úszó Don Bosco-templom sem képes megállítani a katolikus hit nemcsak az egész brazil társadalomban, hanem Brazíliavárosban is tapasztalható hanyatlását. Cesar Romero Jacob kutatásai szerint 2000-ben a hithű római katolikusok már csak a népesség 66,6 százalékát tették ki.12 Ennek ellenére Brazíliaváros még brazil viszonylatban is különösen vallásos, spirituális hangulatú helynek számít, ahol évről évre ezoterikus vásárokat és fesztiválokat is tartanak. A katolicizmus nem teljesen fedi le a mai brazilok vallásos tájékozódását. A város legnépszerűbb, évente legtöbb látogatóval büszkélkedő temploma az 1989-ben felszentelt ökumenikus, különösebb építészeti nevezetességgel nem rendelkező Templo da Boa Vontade (A Jóakarat Temploma).
Brazíliaváros mint Új Jeruzsálem, a Planalto mint az ígéret földje a brazil népi vallásosságban továbbra kitüntetett szerepet játszik. A Brazíliavárosra különösen jellemző szinkretista tendenciák kapcsán a fővárosban letelepedő művészek egyenesen a Planalto misztikus kisugárzásáról beszélnek.13 Ráadásul épp itt, a főváros mellett található a Tia Neiva médium által alapított, roppant népszerű Hajnal-völgye és a mellette létrejött Planaltina városa, ahol a világ minden tájáról érkezett, misztikus jelmezbe öltözött sámánok próbálják meg évről évre a kozmosz energiáit koordinálni. Ezekről a szinkretista jelenségekről és benne Brazíliaváros (a capital mística, azaz a „misztikus főváros”) kitüntetett szerepéről Raphael Ferreira számolt be a BBC 2018. március 25-i adásában.14
Ám ez az újfajta vallásos érzékenység – úgy tűnik – az épített környezetre, az emberkéz emelte szent helyekre már jóval kevésbé tekint tisztelettel.
_________________________
Jegyzetek
[1] David Underwood: Oscar Niemeyer and the Architecture of Brazil, New York, Rizzoli, 1994, főként 54–81; 206–207.
[2] Yves Bruand: Arquitetura Contemporânea no Brasil, Rio de Janeiro, Editora Perspectiva, 2010, főként 181–195.
[3] Oscar Niemeyer: As Curvas do Tempo: Memorias, São Paulo, Editora Revan, 1999, főként 251–320.
[4] A dal szövegének és zenéjének javarészét Niemeyer szerezte és Edu Krieger zenész szólaltatja meg. Ezen a felvételen az öreg építész hallgatja saját szerzeményét: youtube.com/watch?v=e3yDpSPnjv0. Letöltés: 2021.07.15.
[5] Demétrio Magnoli: O corpo da pátria: imaginação geográfica e política externa no Brasil, 1808-1912, São Paulo, Editora da Universidade do Estado de São Paulo, 1997, főként 133–135.
[6] Igor Fracalossi: Clássicos da Arquitetura: Catedral de Brasília: Oscar Niemeyer. In: Archdaily. 2013.VI.22., archdaily.com.br/br/01-14553/classicos-da-arquitetura-catedral-de-brasilia-oscar-niemeyer. Letöltés: 2021.07.14.
[7] Dragon Zoltán: Középpontban a közösség: Latin-Amerika centrális templomai. In Építészfórum, 2020.04.26., epiteszforum.hu/kozeppontban-a-kozosseg-del-amerika-centralis-templomai. Letöltés: 2021.07.14.
[8] Richard J. Williams: Brazil. Modern Architectures in History, London, Reaktion, 2009, főként 17–21; 63–94.
[9] A katedrális honlapja: catedral.org.br. Letöltés: 2021.07.12.
[10] Kubinszky Mihály: „A negyvenéves Brasília”. Magyar szemle, IX., 2000/5–6. 198–203, 202.
[11] Az eltérő írásmódra a magyarázat: Kubinszky végig olaszosan, mi portugálosan írjuk a szent nevét.
[12] Cesar Romero Jacob: Religião e sociedade em capitais brasileiras. São Paulo, Edições Loyola, 2006, 23–32.
[13] Deis Siqueira: „Novas religiosidades na capital do Brasil”. Tempo Social; São Paulo, XIV, 2002/5. 177–197.
[14] bbc.com/portuguese/brasil-43411162
Bibliográfia
