Brazília területén nem léteztek indián magaskultúrák, így aztán a brazil templom- és városépítészetnek sincsenek igazi bennszülött gyökerei. Az első brazil fővárosnak, Salvadornak, majd a szintén a tengerparton épült Rio de Janeirónak, a később az óceán partjától hatvan kilométerre, egy jezsuita iskolaközpontból kifejlődött São Paulónak sincs semmiféle helyi előzménye. Ezek az európai városok mintájára kialakított latin-amerikai metropoliszok csak a nyugat-európai kultúra hatalmasra nőtt „árnyékvárosai”.
Ám nemcsak a gyarmati múlttal való szakítás tette szükségessé egy, a szárazföld belsejébe épített vadonatúj főváros kijelölését, hanem gazdasági szempontok is. Bár a portugál gyarmatosítás jellegében eltért a spanyoltól (vagy akár a franciától vagy az angoltól), mint az egykori gyarmatbirodalmak legtöbb országára, Brazíliára is jellemző volt, hogy a népesség és a gazdaság évszázadokon át a tengerparti területekre koncentrálódott – innen, a tengerpartról indultak az utak és a vasutak. A XIX–XX. században nyilvánvalóan eljött az ideje a belső területek gazdasági kiaknázásának is.
A Pombal márki (1699–1782) szolgálatában álló genovai származású kartográfus, Francesco Tosi Colombina térképén már 1751-ben feltűnt egy Brazília szívébe, a Planalto középpontjába tervezett nagyváros1, egy Új Lisszabon. Ez a város persze hosszú-hosszú évtizedekig, sőt évszázadokon át utópia maradt. Egy ilyen központ megalapításához és felfejlesztéséhez sokáig még hiányoztak az erőforrások. A nemzeti függetlenséget pártoló Bonifácio de Andrade e Silva 1823-ban már konkrétan a brazil fővárosnak a Planaltóra költöztetését javasolta – ennek az egyelőre még csak képzeletben élő városnak ő adta a Brasília nevet. (Melyet mi következetesen nem Brasíliának, hanem magyar szokást követve Brazíliavárosnak nevezünk a dolgozatban). 1922-ben már lerakták a tervezett főváros alapkövét is. Erre a célra a brazil alkotmány már 1894-ben lefoglalt egy 14 000 négyzetkilométeres területet.
Az „ideális város” eszméje, vagyis az emberi életforma és gondolkodás átalakítása a művészi térformálás segítségével nagyon régóta kísérti a nyugati gondolkodást. Az „ideális város” gondolata a középkorban elválaszthatatlan volt a spirituális tér kialakításától, a kolostor- és katedrálisépítészettől. A nagy pestisjárványt követően pedig már előtérbe kerültek a „tökéletes város” egészségügyi-népegészségügyi szempontjai – és művészi inspirációkként maguk az antik városok.2 Az első reneszánsz ideális város, Filarete Sforzindája modelljében felsejlik Platón Antlantisza is. A különféle, rácsszerkezeteken alapuló, áttekinthető geometriai rendet tükröző reneszánsz „ideális városok” azért nem mind maradtak álomvárosok, részben vagy egészben meg is épültek (Ferrara, Piacenza), de pl. Leonardo „tökéletes városa” (rengeteg műszaki újdonsággal, föld alatti szennyvízrendszerrel, zsiliprendszerrel szabályozott mesterséges csatornákkal, többszintes, vertikálisan összekapcsolt utcahálózattal) papíron maradt. Témánk szempontjából nem érdektelen, hogy a modern művészet és technika számos eredményét ötvöző „ideális városok” alapítása micsoda lendületet kapott a két világháború közötti Itáliában.3 Nagyon érdekes, hogy az olasz történelem egyik legnagyobb építtetőjének, Mussolininek még eszébe sem jutott magát a templomépítészetet is „forradalmasítani” – ez a feladat (kis iróniával) a brazil kommunistákra maradt.
A nyugati városfejlődés oly szervesen alakult az évszázadok, évezredek folyamán, hogy Európa magállamaiban alig találunk példákat fővárosok átköltöztetésére vagy megalapítására. A leghíresebb európai „főváros-alapítás” Szentpétervár (kezdetben Pétervár, később Leningrád) 1703-as megalapítása. A cél Pétervár esetében is túlmutat egy új gazdasági központ létrehozásán, Nagy Péter – Puskin szavaival – „ablakot akart nyitni Európára”, vagyis egy új főváros kijelölésével is szerette volna felzárkóztatni a birodalmát Nyugat-Európához. Ebből következően a Moszkva–Pétervár oppozíció szinte teljes egészében meghatározza a XIX–XX. század orosz irodalmát, egyben a nyugatos–szlavofil ellentétet és a hagyományos orosz gondolkodás Nyugathoz való viszonyát is. Az „istentelen”, „mesterkélt” Pétervár az ördög városa (először talán Gogol Pétervári történetekjében) – a „szent” Moszkva ellenlábasa, mely Pétervárral ellentétben egy organikusan fejlődő, ősi település.4
Érdemes „Észak Velencéjét” (Szentpétervár ma negyvenkét szigeten fekszik, az óvárosa szinte teljes egészében cölöpökre épült) összehasonlítani az az Adria királynőjével. Velence az egyetlen olasz nagyváros, melynek nincs antik előzménye5 – ráadásul igen különös körülmények között, a népvándorlás idején Itáliára zúduló lovas nomádok elleni védekezésképp született. Velence felépítése nem tudatosan „eltervezett”, hanem hosszú évszázadok során, spontán módon jött létre – ennek ellenére ez a város volt a középkori utazók szemében az egyik „legmesterkéltebb” település.6
Velence, az Adria királynője a bizonyság arra, hogy egy város felépítése nemcsak egy közösség kultúráját képes befolyásolni, hanem államberendezkedését is. Egy birodalmi központ, melynek nincs természetes magaslati pontja (és a többi lakóhelytől világosan elkülönülő elit negyede), egy város, ahol – Szentpétervárral szemben – senki sem jár lovon, tehát nem „előzheti meg” a többieket, talán tényleg hajlamos a köztársasági államforma és a stabilitás megbecsülésére.
Velence mintha igazolná Pétervár és Brazíliaváros építőinek koncepcióját: lehetséges egy társadalom komplex struktúráját befolyásolni vagy akár megváltoztatni – építészeti eszközökkel (is). Ez az oly tünékenynek, bizonytalannak tetsző város hozta létre Európa egyik legstabilabb (mindenféle forradalomnak és „felfordulásnak”) leginkább ellenálló államszervezetét.
Mindeközben Velence története arra is figyelmeztet, hogy ehhez a tényleg bámulatos stabilitáshoz pusztán építészeti eszközök nem elégségesek. Hiszen nem feltétlenül az épületek szépsége és elrendezése, hanem a minden velencei polgár számára elérhető jóléti vívmányok (nyugdíj, egyebek) és persze a kulturális intézmények (karnevál, zene, opera – egyáltalán a velencei ünnepségek kidolgozott rendszere) volt csak képes az „összezártság” különösen telente nyomasztó pszichés terheit ellensúlyozni. A cölöpökre épült városban még a magaskultúra is a gondosan óvott társadalmi stabilitás szolgálatában állt.
A brazilok a csodás gyorsasággal, negyvenegy hónap alatt megépült Brazíliavárossal nem valamiféle tengerről támadó külső ellenséggel szemben kívántak védekezni. Nem is akartak a „világra ablakot nyitni” – a brazil Planalto tulajdonképp egy gyéren lakott, a kozmopolita brazilok számára igen kevéssé vonzó, sem tengerparttal, sem hegyekkel, sem nagy folyóval nem rendelkező országrész. A turisták szemében egyébként amúgy is a tengerparti Rio de Janeiro a „tipikusan” brazil város.
Az ország szívébe telepített fővárossal a brazilok önmagukat szerették volna felfedezni, és létrehozni egy európai városmintáktól független, Brazília egységét, sőt küldetését7 kifejező „nemzeti fővárost”. Mi mást sugallna már a város neve is? A turisták által csodált, part menti városok építészeti jellegzetességeikkel mindenkit Latin-Amerika gyarmati múltjára emlékeztetettek. „Az ország földrajzi értelemben vett belsejének a felemelését a posztkoloniális identitás megteremtésének az igénye éltette. Az addigi főváros, Rio de Janeiro ellen szólt a koloniális múlton kívül a túlnépesedés, a lakáshiány és a város terjeszkedését gátló topográfia.”8 A kulturális autonómia már-már romantikus vágya, az utópia kommunista ideológiával átitatott eszménye, a gazdasági felemelkedés, a belső területek fejlesztésének kényszere Brazíliaváros létrejöttében szétválaszthatatlanul összefonódott.
Az autoritárius Estado Novo, „Új állam” után 1956-ban uralomra jutott új államelnök, Juscelino Kubitschek de Oliveira megválasztása után rögtön megalapított egy, az új várossal foglalkozó vállalatot, a NOVACAP-ot, és megbízta Oscar Niemeyer, akkor még fiatal építészt az új főváros építtetésének vezetésével. 1956-ban el is kezdődtek a tervezési munkák. Az építés jogát Lúcio Costa nyerte el, akinek Le Corbusier eszméi által ihletett építési terve (Plano Piloto, ún. „Pilóta-terv”) 1957-ben lett nyilvános. Ebben az évben kapott megbízást a jövendő főváros parkosítására Roberto Burle Marx tájépítész is.
Juscelino Kubitschek „ötéves terve” (az államelnök szállóigévé vált híres mottója „ötven év ötben” volt), emellett a kortársakat az ifjú Kennedyre emlékeztető energikus lendülete megfelelő keretet teremtett a grandiózus terv kivitelezésére. Az új főváros létrejöttében – akárcsak Pétervár alapítása esetében – a személyes ambíció nagyon komoly szerepet játszott. A „város atyja”, Kubitschek, a „fáraó”9 már negyvenegy hónappal az építkezés megindítása után, 1960. április 21-én hivatalosan felavatta Brazíliavárost – mielőtt az ténylegesen elkészült volna.
Kubitschek építészei nemcsak templomokat, minisztériumi épületeket, lakóházakat, sugárutakat, parkokat terveztek, hanem valamiféle „tervszerű” életformát is próbáltak sugallni a város elrendezésével. Lúcio Costa tervezetének döntő eleme volt a monumentális, adminisztratív városrész (civitas) és a mindennapi élet tereinek (urbs) éles szétválasztása. Brazíliavárosban nemcsak minisztériumi szektor van (ez egy fővárosban talán természetes is), hanem külön vásárlószektor, lakószektor, szórakoztatószektor és irodaszektor. A gyalogosan nehezen átjárható szektorok, városnegyedek (sok helyen ma sincsenek járdák, a tömegközlekedés pedig legendásan rossz) épp a városias működés lényegét, a „nyüzsgést” lehetetleníti el. A várostervező, Lúcio Costa egy olyan jövőben reménykedett, ahol mindent ural a „tervezés”, és már csak repülőgéppel vagy autóval közlekednek az emberek (és ahol természetesen senkinek sem jut eszébe vasárnap fél kiló kenyérért leugrani a közértbe.) Maga a városrendezési terv is a jövő meghódítására, egy repülőgépre emlékeztet.
Brazíliaváros jól példázza az utca és vele együtt a hagyományos városi életforma halálát.10 Bár az új főváros lakónegyedei reprezentatívak és kényelmesek, a brazil kormánytisztviselők a hosszú hétvégéken mégiscsak a tengerparti városokba járnak pihenni és feltöltődni.11
Oscar Niemeyer, Lúcio Costa, Burle Marx egy európai építészeti hagyományokkal szakító futurisztikus fővárost építettek fel, amely mégiscsak kénytelen – már csak lakói múltja, a Rio de Janeiróból a fennsíkra költöző tisztviselők miatt is – a tengert és vizet megidézni. Burle Marx tájépítész rengeteg szökőkutat és mesterséges tavat tervezett a városba, de ezek nagy része a dengue-lázat terjesztő szúnyogok miatt ma nem működik.
Tagadhatatlan, hogy a Brazíliaváros megalapításához fűződő gazdasági elvárások igazolódtak12 (épp a Planalto lett az izmosodó brazil gazdaság egyik motorja), ám nagy kérdés, hogy a Brazíliavároshoz kapcsolódó társadalmi utópia beteljesült-e. A hajdani kommunista építészek által megálmodott „lakószektorok” ma a parkjaikkal egyetemben jól őrzött felső középosztálybeli lakóparkokként funkcionálnak, ahova a „proletariátus” csak fizetett alkalmazottként léphet be. A Niemeyer és Costa által megálmodott főváros a munkásosztálynak szinte megfizethetetlen, a kiszolgáló személyzet a főváros környéki szatellitvárosokból (Gama, Ceilândia, Taguatinga, Samambaia, Núcleo Bandeirante, Sobradinho és Planaltina) jár be a lakószektorokba dolgozni. (De sokak számára Brazíliaváros épp ezért vonzó: itt alig mutatkozik gazdagság és szegénység, fennhéjázó luxus és nyomorúság brazil társadalomra másutt jellemző ellentéte.)
Ez a Le Corbusier elvei alapján tervezett város mégsem egy Kelet-Közép-Európából ismerős betondzsungel. A sokakat nemcsak repülőgépre, hanem keresztre vagy pillangóra emlékeztető városkép a reneszánsz „tökéletes városokat” megidéző, könnyen áttekinthető geometriai rendet tükröz, befejezettséget és harmóniát sugall, és egyfajta jól átgondolt mikrokozmoszként tárul az utazók elé. (Az is kétségtelen, hogy a városterv, „Brazíliaváros álma” nem ex nihilo született. A tervezőket római városok is inspirálták, mint Palmyra, Szíria és annak Cardo Maximusa, a római város főútvonala és mindenekelőtt maga Róma.) Ráadásul a város főépítésze, Oscar Niemeyer a modern építészek többségével ellentétben nem kedvelte az egyenes vonalakat: a rengeteg betongömb, betonhullám – az alkotó szándékai szerint – az óceán és a brazil női formák, a „természet” inspirációját tükrözi. Ezek a Bazíliavárosban megfigyelhető hullámvonalak, gömbök, hajlatok Oscar Niemeyer és általa a modern brazil építészet legsajátosabb jegyei – immáron amolyan nemzeti sajátságok.
(Folyt. köv.)
______________________
Jegyzetek: