Tandori Dezső: Elenged…

 

Elenged, és érintései tűnt
nyomaiból mégegyszer megteremt:
úgy, ahogyan az ő számára megszűnsz.
Mintha egy gyümölcs húsa zsugorodna,
elhúzódva a héjtól, befelé.
Mije maradhatsz? annak, ami már
nem is a rajtad át való menekvést,
de a legbelső pontot keresi
ami belőled még elérhető,
hol sugározni kezdhet, mert egyetlen,
s csak önmagához ér, ami övé –:
Égbolt kerül közéd s közé. De ha
nem az ő égbolton túlija
maradsz még így is, mi vagy? (...)

 

Nemcsak meghalni az, ami

 

Nemcsak meghalni az, mi vágyott
cselekedetnek már hiányod,
ami utána jön, szerencsét-
lennek szerencsétlenje lesz még.

Elégni, összerothadozni,
és ehhez magad hozni, hozni,
minden semmi érvénytelenből,
abból ott… meg ebből… emebből!

De ha mindent is abbahagynál,
tátong, amibe belehaltál
elevenen. És – eleven
halott – rád vár, mégis legyen,

valami legyen, ami lesz,
ne hasonlítson semmihez,
akarod vagy nem akarod,
ott vagy megint, más-ugyanott,

vagy valakivel újra el-
kezded, együtt múljatok el:
talán utolsó forduló;
szem, szárny, láb, bél – kiforduló… (...)

 

 

 

Forrás: http://www.litera-tura.hu/tandori-dezso-versei/