Pilinszky és Olaszország kapcsán rengeteg kérdést kapok a nagy költő szerelmi életéről. Én nem vagyok se Pilinszky-kutató, se gender studies-szakértő. Csak ugyanolyan olvasó, mint bárki.
 
A modern és posztmodern kor millió és millió szempontot jelöl ki, hogy elkülöníthesse vagy épp felszabadíthassa az embereket: kultúra, nemzet, faj, nem. Mindegyiket komolyan kell / kellett venni a maga idejében. Ha nem tetted, jaj neked! Pedig ezek a szempontok csak ál-identitásokat eredményeznek. Persze léteznek nemzeti kulturális sajátságok, rasszjegyek, nemek, de ezek egyetlen embert sem határoznak meg teljesen. Könnyű megkülönböztetni a Váci utcában egy svédet és egy ausztrál bennszülöttet. Ni, ott egy svéd, ott egy ausztrál bennszülött! — de ezzel mondtál-e róluk valami lényegeset? Az emberi minőség nem függ rassztól, nemtől, nemzettől, és ami nekem különösen furcsa, kultúrától sem. Platón és Móricka nem biztos, hogy jót beszélgetnek, csak azért, mert homoszexuálisok. Az I. világháború utáni Csallóközben élt rokonom, Bözsi bácsi nem lépne fel egy mai homoszexuális bárban. Pedig transz volt (férfiruhát hordott, férfijogokat követelt), ám emellett teljes ember: családfő, katolikus, "kétszázholdas" gazdasági szereplő. Hogy milyen veszélye van az emberek (cégek, országok) kategorizálásának, azt nem kell bizonygatnunk. Sokan elvárják, ha francia vagy, akkor érts egyet a világon élő összes franciával. Mert különben... A leggazabb, gyerekeket is kizsákmányoló kapitalistát is tartsd "nemes lelkűnek", ha elfogad egy nemi egyenlőségre vonatkozó "kódexet" (mért nem Bibliát vagy breviáriumot, hehe...) Az emberek egyénként léteznek és persze reménytelenül egyenlőek. De akkor mit tegyünk a "többivel"? Minket, magyarokat különösen foglalkoztató kérdés: a csoportért való küzdelem megváltja-e az egyént? De mielőtt még elmerülnénk Vörösmarty és a Rom dilemmáiba, térjünk vissza Pilinszkyhez.
 
Akinél jobban szinte senki nem tudta, mi a „lényeg”.
 
Pilinszky a leglényeglátóbb és legbátrabb költőink egyike. Motívumszegény, kísérletezni nem igazán szerető, már korán egészen érett és később sem igazán sokat változó költő — többen épp ezért nem is szeretik. (Megjegyzem, épp a "lényeglátás" és a „bátorság” az, amit egy kreatív írás-kurzuson képtelenség megtanítani.) Pilinszky mindig a lényegről ír. Hazafias vagy magyaros tematikájú versei egyáltalán nincsenek — ezt a témát 1945 után nem érezte lényegesnek. Pilinszky mindig "szabadon érzett". Akkor írt holokauszt-verseket, amikor még szinte senki sem. Már közvetlenül a háború után ráébredt a holokauszt (nemcsak történelmi, hanem teológiai) jelentőségére. Ennek ellenére furcsa módon a történelem egyáltalán nem érdekelte.
 
Nemek? Bár óriási szerelmes versei vannak, szinte semmit nem írt nőkről és férfiakról. Pilinszky érzelmi élete amúgy nagyon különös volt. Saját bevallása szerint szerelmes volt férfiakba és nőkbe is, de csak nőkkel élt együtt.
 
Mindenki bőszen találgatja, milyen elfojtásai és egyebei lehettek Pilinszky Jánosnak. Az ilyesmiben manapság úgyis a költő a legkevésbé illetékes, hiszen ő „takargat”, "mismásol", meg aztán egy lírai költő amúgy sem érthet az effélékhez… Majd jönnek a szakemberek, és leleplezik, amit le kell… Pedig Pilinszky őszintén és nyersen megírja, „mi történt” vele.
 
„Üss le. A bajuszod tovább nő,
nekem viszont van egy-két oly emlékem,
hogy pontosan tudom a különbséget
a természetes testmeleg
és a szerelem melege között.
Pedig én csak öt éves voltam,
s a lány tizenhat.
A legcsodásabb az, hogy két meleg
tudhat egymásról; mai szóval,
milliárd közlés lehetséges
két test között,
anélkül, hogy találkoznának.
Micsicsák rabruhát viselt,
én habos gallért és bársony ruhácskát.
Ő elpusztult, én pusztulok.”
(Vázlat)
 
Pilinszky legszebb emlékei apáca nagynénje leány-javítóintézetéhez kötődtek. A „fiatal és gyönyörű börtöntöltelékek” „szenvedélyes ölelését mai napig hiába keresem a világban”, vallotta Ingrid Ficheux-nek, utolsó feleségének.
 
„A mai napig hiába keresem…”
 
Ezt az örökös kielégületlenséget, bizonytalanságot én Heathcliff-komplexusnak nevezem. Mert hiszen hiába lesznek szép, érett felnőttek az „Üvöltő szelek” szereplői, legfőbb vágyuk, hogy kézen fogva rohangáljanak a lápon… kényszeresen (akár kísértetként) vissza-visszatérve a gyerekkor édes(keserű) nyomorúságához. (Az Üvöltő szelek volt amúgy költőnk egyik kedvenc regénye.) Érhetnek valakit gyerekként olyan benyomások — akár egy parasztudvarban vagy egy apácazárda falai között is —, melyekhez hasonló intenzitású élményekkel felnőttként nem találkozik. Büntetőjogi értelemben Pilinszky megrontott gyermek volt — de mire megyünk ezzel a megbélyegzéssel, hiszen a megrontói maguk is gyerekek! Ráadásul a „megrontás” (a „milliárd közlés két test között”) aligha lehetett szokványos egy ötéves kisfiú és egy szoros felügyelet alatt álló tinilány esetében.
 
Lehet-e vigyázni a gyerekekre?
 
 
Pilinszky lelki fejlődésén két apáca-nagynéni és egy édesanya őrködött. Másokra kevesebben vigyáznak. De meglepően sok embert béklyóznak gyerekkori benyomások, rengeteg Cathy-vel és Heathciliff-fel élünk együtt ma is. A „láp”, az elrontott, mégis varázslatos gyerekkor sok embert nem hagy szabadulni. Vannak felnőtt-felnőttek és a gyerekkor igézetétől (traumáitól) szabadulni nem tudó gyerek-felnőttek. Nekem ez a megkülönböztetés érvényesebbnek tűnik, mint a millió (politikusok szobáiban kiagyalt) újabb és újabb nem. Pilinszky — mint oly sokan rajta kívül — bizonytalan gyerek-felnőtt volt.
 
Miképp azt ő maga is megírta.
 
Milyen érdekes, hogy a Micsicsákról valló versben a gyerekkori emlék a felnőttség attribútumával, a „bajusszal” kerül szembe. Ezek szerint a "bajszosok" az éretlenek? Akiknek nincsenek meghatározó emlékeik? És miért "Vázlat" a vers címe? Mert a kidolgozott költeményt, a "teljes igazságot" már nem bírná el a papír?
 
Friss szemmel kéne újraolvasnunk a költőket.
 
Újra és újra.