Paul Celan költeményei

Kikoronázva,
kiokádva az éjbe.

Micsoda
csillagok alatt! Csupa
szürkére vert szívkalapács-ezüst. És
Bereniké haja, itt is – összefontam,
szétbontottam,
fontam, bontottam.
Fontam.

Kékszakadék, beléd
űzöm az aranyat. Ezzel is, ami
paráznák és szajhák között tékozoltatott el,
jövök és jövök. Hozzád,
kedvesem.

És átokkal is és imával. És az összes
felettem kavargó és felém
lendülő buzogánnyal is: azok is eggyé
olvadva, azok is
fallikusan hozzád nyalábolva,
sírhely-és-szó.

Nevekkel, átitatódva
minden száműzetéssel.
Nevekkel és magvakkal,
nevekkel, megmerítkezve
minden
kehelyben, amik telve vannak a te
királyvéreddel, ember, – minden
kelyhébe a hatalmas
gettó-rózsának, amikből
te ránk tekintesz, halhatatlanul
annyi holnapúton meghalt haláltól.

(És a Varsovjankát énekeltük.
Náddal benőtt szájjal, Petrarca.
Tundra-fülekben, Petrarca.)

És támad egy föld felfelé, a miénk,
ez a föld.
És nem küldünk
egyet sem a közülünk valókból lefelé
tehozzád,
Bábel.

MÁSKÉNT VAN MINDEN

 

MÁSKÉNT VAN MINDEN, mint ahogy azt te elgondolod, mint ahogy azt én elgondolom,
a zászló még lobog a szélben, a láng a fájdalomban,
a törékeny titkok magukban maradnak,
még árnyékot vetnek, ebből
élsz, ebből élek, ebből élünk.

Nyelveden megolvad az ezüstpénz,
íze a reggel, a holnap, a mindig, egy út
Oroszország felé indul, szívedből növekszik,
a fehér nyírfa
hűséggel
várakozott,
az Oszip név feléd tart, neki meséled,
amit már tud, és ő elveszi, leveszi rólad a terhét, kezével érint,
te leoldozod karjait a vállairól: először a jobb karját, aztán a balt is,
és saját karjaidat fűzöd a helyükbe, kezeiddel, ujjaiddal, tenyered vonalaival,

– ami szétszakadt, elhullt, most ismét összenő –
és ott van, a tiéd, vedd hát el, most együtt van a kettő:
névre talál a név, kézért nyúl a kéz,
vedd, fogadd zálogul,
ő is elveszi, magához fogadja, és ismét
a tiéd lesz, ami a tiéd, ami az övé volt,

szélmalmok

ütnek levegőt tüdődbe, vitorlázol és evezel
át a folyókon, csatornákon, lagúnákon
szavak csillámló fényétől kísérve,
hajód tatjánál nincs miért, és orránál nincs hová,
ha ütközöl, ha fordulsz, nem kérdezed,
kosszarv-kürt emel fel téged
– Tkiá gdolá! –,
ahogy a harsona szava átvágja az éjszakát a nappal felé, a jövendőmondók
lenyúzzák egymásról a húst, az embernek
megadatik az ő békéje, az Úrnak
a maga csendje, a szerelem
visszatér a nyoszolyákra, és a nők
haja újra hullámzó hosszúra nő,
mellükön a befelé csavarodó szirmok
megint kinyílnak, élet-
szív-vonalak ébresztenek
tenyeredbe, kibomlanak,
öledbe emelkednek –

Hogy hívják a te országodat
a hegyek mögött, az évek mögött? Tudom, mi a neve. Úgy hívják, mint a téli mesét, úgy hívják,
úgy hívják, mint a nyári regét,
édesanyád háromévnyi járóföldje, az volt,
és most is az,
vándorföld, mindent bejár, mint a nyelv, nincs maradása, mint a szavaknak,
dobd el, szakítsd le magadról,
így lesz újra a tiéd, akár a kovakő
Morvaország mély völgyeiből,
amit gondolataid hátán vittél Prágába,
a sírra, a sírokba, az életbe,

régóta
messze jár már, mint a levelek, mint minden
lámpás, megint
meg kell keresni, ott van,
parányi, fehér,
a sarokba rejtőzött,
a tenger mellé, a folyókba,
ott, ott, ott,
a ház mögött, a ház előtt,
fehér, nagyon fehér, azt mondja:
Ma mindez igaz.
Fehér, nagyon fehér, víz-
sugár üt át rajta, szívsugár,
egy egész folyam,
ismered a nevét, a partok
napvilággal telve függenek fölötted, mint az a név,
amit kitapintasz, kezeddel érintesz:
Alba.