Beszélgetés Vida Gáborral

 

Bánki Éva és Mohácsi Árpád kérdéseire Vida Gábor, a Látó főszerkesztője válaszol

 

 

Az Egy dadogás történetében bizonyos szempontból az elbeszélés nehézségei állnak a középpontban. Miért fontos állandóan újrafogalmazni a történeteket?

 

Nehézségek vannak és könnyűségek. A történetek minden újabb meséléssel változnak, van, amelyik kevesebbet, és van, amelyik többet. Nehéz kétszer ugyanazt ugyanúgy elmesélni. És persze változunk mi is, idővel mást látunk, mást érzünk ugyanazon események kapcsán. Sokszor már nem is arra emlékszünk, ami történt, hanem ahogy legutóbb elmeséltük vagy elmesélték nekünk. Furcsa dolog az emlékezet.

 

Vida Gábor

 

Miért volna fontos megírni a Nagy Erdély-regényt? Mi hiányzik hozzá?

 

Regényt azért kell írni, hogy legyen olvasnivaló. Segít-e megérteni valamit és szembenézni a dolgokkal, az más kérdés, akár segíthet is. Erdély 20. századi története meglehetősen zaklatottra sikerült, ráadásul szinte végig (hol merev, hol sunyi, mindig erőszakos) cenzúra volt, minden hatalom bizonyos dolgokról akart csak hallani, másokról pedig egyáltalán. A hatalom a hazugságot preferálja, viszont ha túl sokáig él egy társadalom hazugságban, akkor az nem tesz jót sem a közösségnek, sem az egyénnek – belehülyülünk. Minden rezsim a saját hazugságaiba szokott belebukni. Az erdélyi magyarok most az új nacionalizmust élik, végre lehet ellenkezni a román állammal, engedik, nem is kerül sokba, egész mozgalom van például abból, hogy nem tudnak románul a fiatalok, közben meg hirdetik a szülőföldet és a megmaradást. Ezek is régi hazugságok folytatásai.

Nem hiányzik hozzá semmi. Majd leül valaki és megírja.

 

Hogyan kell értenünk azt, hogy mindenki máshogyan erdélyi? Hogyan változott meg napjainkra az erdélyi identitás?

Erdélyi az, akinek erdélyi kötődése van. Találja ki magának, alkossa meg, ha ad magára valamit. Ha nincs erre indíttatása, nézzen magyar tévét, jó lesz.

Amíg úgy tudtam, hogy a családomban mindenki magyar, szimplán erdélyi voltam, amióta tudom, hogy a felmenőim között román pásztorok voltak, másként sütöm a bárányt... Erdélyi magyarként kettősséget élek, gyakran esik rosszul, hogy a magyarok lenézik és semmibe veszik a románokat meg a kultúrájukat, és fordítva is ugyanezt érzem. Aztán Pesten majd'  megszakad a szívük a kitelepülteknek egy kis miccsért meg pacallevesért, és a zakuszka... A románok is ezt szenvedik Londonban. Románia elképesztően sokat fejlődött az elmúlt évtizedekben, volt is honnan, amióta nem a harsogó nacionalizmus a vezérszólam, könnyebb itt élni mindenkinek. Azt szoktam mondani, hogy az erdélyi magyarokon Európában mindenütt azonnal látják a romániaiságot, csak ők nem látják magukon.

A járvány különben engem elgondolkoztatott: ha nem lehet Magyarországra utazni többet, hogyan fogunk itt élni magyarokul? Persze, van tévé meg internet. Egy időben 4-5 órányira laktam a Deák tértől, tavaly kétszer voltam Magyarországon, az idén egyszer. Jövőre talán már nem is fog hiányozni.

Ragaszkodom ahhoz, hogy erdélyi magyarként otthon érezhessem magamat Romániában (is). Azt hiszem, ezért elég sokat dolgoztam – belül, úgy értem. Lehet, hogy kozmopolita vagyok?

 

Szerkesztőként mennyire keresi az új hangokat, új lehetőségeket, a változást? És általában milyen szempontok szerint olvassa a mostani irodalmat?

 

Vannak írók, akik a megszólaláskor egyből valami sajátost és egyedit produkálnak. Minden szerkesztő őket keresi és várja, nekik szurkol, hogy tartson ki a cérna minél tovább. Zsenik és titánok mindig bőséggel vannak, jó mesterember viszont egyre kevesebb.

Azt hiszem, kétféle irodalmi lap van, az egyik egy csoport vagy értékrend fóruma kíván lenni, a másik pedig fel akarja mutatni azt, ami éppen irodalomként történik. Nem kell ezeket élesen elkülöníteni. Azt látom, hogy az irodalmi alkotási folyamatokat nem tudjuk jelentősen befolyásolni, vannak divatok, hóbortok és tehetségek. Mivel a hatalom és a pénz nem érti, de nem is fél tőle, az irodalommal kevés bajuk van, leszámítva azt a pár csinovnyikot, akik íróként nem vitték sokra, de bizottságokban és hivatalokban roppant kártékonyak tudnak lenni. A jó szövegről ők úgyis lepattannak.

A kortárs irodalmat leginkább kéziratos formában olvasom. A megjelent művekkel szégyenteljes restanciám van, férceket kell csak gyorsan és azonnal elolvasni, a remekművek megvárnak...

Amikor pedig saját szöveggel áltatom magamat, nem igazán tudok olvasni semmit, olyankor hülye vagyok.

 

Miért gondolja fontosnak, hogy tematikus számai is legyenek a Látónak? Miért lehet érdekes egy tematikus szám?

 

A tematikus szám pontosan az az irányítási kísérlet, amelynek a sikertelenségéről beszéltem az imént. Viszont olykor egy-egy összeállítás nagyon jó és keresett olvasmányt képez, szövegek képesek egymást erősíteni – persze gyengíteni is. Itt jön a szerkesztői közreműködés, hogy jó irányba mozogjon a sokféle.

 

Van esetleg olyan száma a Látónak, amely különösen közel áll a szívéhez?

 

Voltak jó számok, amelyek évek múltán is lapként tehetők az asztalra, voltak lapszámok, amelyek teljesen elfogytak, pedig csapnivaló kereskedők vagyunk, utánnyomás is volt. Külön kiemelni valamit most nem szeretnék, minden évben van átlagban két tematikus szám.

 

Eltér egymástól, és ha igen miben, a prózaszerkesztő és főszerkesztő látásmódja?

 

Prózai műveknél egy ideje már a ritmust figyelem, jó történet mindenkivel megesik, látunk, hallunk, nézünk mindenfélét, de a taktus. Elméletet erről még, hála az égnek, keveset olvastam. Amikor a prózaíró nem érzi a ritmust, az olvasó úgy olvas, mintha fűrészport enne. És ezen semmiféle kreatív írás kurzus nem képes változtatni.

Főszerkesztőként leginkább adminisztratív bajaim vannak, olykor nem is kevés. Én a lapon sokat változtatni egyelőre nem szeretnék, fontosabb, hogy meg tudjon maradni, legyen egy hely, egy szerkesztőség, egy keret, amiben...

 

Mit gondol az irodalom jövőjéről az online térben? Mit gondol az irodalmi lapok jövőjéről?

 

Sokat olvasok online, ami az embert érdekli, az képernyőn is elolvasható, az elektronika is csak eszköz, lehet jóra használni. Szerintem az irodalom ma már a stabilitás helye, a nyelv lassabban változik, mint a környező világ, kis erőfeszítéssel tudunk még Vörösmartyt olvasni, de a tíz évvel ezelőtti telefonomat vagy számítógépemet már nem tudom kezelni, elfelejtettem. Politikai diskurzusok, gazdasági trendek, divatok, diktatúrák és választói ciklusok jönnek-mennek, én még mindig azt a magyar nyelvet beszélem, amit kis jóindulattal a pesti középiskolások és a székely favágók egyaránt értenek, bár ez a fajta jóindulat fogyatkozásnak van indulva.  

Mivel az irodalmi lapok eladásból megélni nem tudnak, a civil társadalom pedig a hatalom ellenszenvét újra és újra kiváltja, a lapok jelene és jövője bizonytalan. Mindig van bölcsészhallgató, aki nem korrupt képviselő, pénzért operáló orvos vagy profi kutyasétáltató akar lenni Párizsban, tehát irodalmi orgánumok lesznek.

 

Mit gondol azokról a trendekről, amelyek az irodalmat képek formájában népszerűsítik? Lehet ebből egy új irodalmi műfaj? Vagy ne ettől várjuk az értő szövegolvasás elterjedését?

 

Az ember tragédiájából készült rajzfilm nagyon tetszett, viszont be kell látni, hogy a film gyorsabban öregszik, mint az irodalom, húsz-harminc éves filmeket újranézni sokszor olyan felkészülést, átállást igényel, mintha régi szöveget olvasnánk. Nem tudom, miért hitték el az emberek, hogy minden gombnyomásra működik, még a lelkük is.

Azt kellene megérteni, és az iskolákban megértetni, hogy a szöveg olvasása erőfeszítést igényel. Ne mondja nekem senki, hogy ahol szövegértési problémák vannak, ott a logaritmust és a trigonometriát kiválóan értik, vagy a biológiát. Belső motivációt nem tud adni senki, az a gyerek, amelyik nem hajlandó szaladni, nem lesz futballista.

Az olvas, aki otthon ezt látta. Van egy-egy csodálatos magyartanár, iskolai csoport, amelyik az általános érdeklődés hiányával és az elbutulással szembe tud menni, de az irodalom a kevesek ügye volt mindig, az is marad.

 

Vida Gábor író, szerkesztő, a Látó című szépirodalmi folyóirat főszerkesztője. A Babeș–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán járt egyetemre magyar–francia szakra. Marosvásárhelyen él. Legutóbbi könyvei a Magvetőnél: A kétely meg a hiába, Ahol az ő lelke, Egy dadogás története.