Egy végzetes szerelmet sokféleképp lehet elmesélni. Erre már a középkor is kísérletet tett, a számtalan másolatban fennmaradt, tehát roppant sikeres, a maga korában igazi bestsellernek számító Trisztán és Izolda a bizonyság erre. Az elementális szerelem bemutatása miért nyűgözi le az embereket? És miért épp a szerelmi történetek azok, melyek sikeresen áthidalják a magas és a népszerű irodalom közti határvonalat? Miért ezek a legnépszerűbbek, és nem a félelemről, irigységről, gyerek iránti vágyról szólók, noha ezek is a szerelemhez hasonló, elementáris érzelmek? A kérdés talán nem választható el a regényforma megszületésétől: az időben legelső, regénynek tekinthető elbeszélés már egy „boldogtalan” szerelmespárról szól. Ez Héliodorosz Sorsüldözött szerelmesekje.

 

A regények születése óta szeretünk tehát szerelemről olvasni – és a végzetes szerelem témája mágnesként vonz más, a maguk korában tabunak számító tartalmakat is. Már a Trisztán és Izolda sem csak a szenvedélyről mesél: a szerelem mellett a függőség, öngyilkosság, önpusztítás – a középkorban kényesnek számító – témája is előkerül. A romantika leghíresebb szerelmes regénye, az Üvöltő szelek pedig ennél is nyíltabban boncolgat érzékeny társadalmi kérdéseket.


Emily Brontë híres regénye tulajdonképpen egy kudarcba fulladt örökbefogadás története. Mr. Earnshaw, Szelesdomb ura merő jóemberkedésből befogad egy csavargó kisgyereket. Heathcliff élete Szelesdombon nem indul szerencsésen. A két Earnshaw-gyerek ajándékot várna a városból hazatérő apjuktól, ám apjuk köpenye alól egyszercsak kipottyan egy maszatos kisfiú... Earnshaw úr, aki vér szerinti gyerekeivel meglehetősen távolságtartó, elfogadja a talált gyerek szeretetét, miközben a kisfiú taníttatásáról és beilleszkedéséről nem gondoskodik, még végrendeletében sem emlékezik meg róla.


Heathcliff, a talált gyerek egyébként nemcsak szenvedélyesebb, hanem energikusabb és tehetségesebb is, mint szomszédok vagy az Earnshaw gyerekek – jellemzően ő az egyetlen szereplő, aki a lápvidéken túl is boldogul. Jó tulajdonságait a környezete aljasságnak, démoni gonoszságnak vagy épp ellenállhatatlan, "sötét" vonzerőnek látja. Az egyik Earnshaw gyerek, a fiú halálosan gyűlöli, a másik, a lány halálosan szereti.

 

Emily Brontének természetesen egészen másféle tabukkal kellett megküzdenie, mint a mai íróknak. Az ő korában a testiség ábrázolása egy nőíró tollából elképzelhetetlen volt. Ám én mégsem hiszem, hogy Emily Brontë a testi szerelem ábrázolását prüdériából kerülte. Heathcliff és Catherine vonzalma halálos, pusztító, de egyben végtelenül gyerekes is. Két szép, érett felnőtt, akik csak arra vágynak, hogy kézen fogva rohangáljanak a lápon. Egy tehetséges fiatalember, akinek legfőbb életcélja, hogy tönkretegye az őt gyerekként tönkretevő családot. A bántalmazott gyerekek tulajdonképpen nem tudnak kinőni a gyerekkorból, a gyerekkori sérelmek rabjai maradnak, miközben kényszeresen a bántalmazásuk idejébe vágyódnak vissza – így tesznek az Üvöltő szelek főszereplői is. Heathcliff és Catherine már azelőtt kísértetek (önmaguk árnyai), mielőtt ténylegesen meghalnának.

 

De mi a mindent eldöntő tényező egy ember sorsában? A származás vagy a nevelés? Mi határozza meg a személyiségünket?


Halála előtt Heathcliff tesz egy érdekes vagy éppenséggel iszonyú kísérletet: Haretont, gyerekkora riválisának, Hindleynek fiát nem taníttatja, szolgaként neveli, hogy bebizonyítsa, bármilyen emberi lényt eltaposhat a környezete. De a regény végén azt látjuk, a szolgasorba taszított Hareton szerelmes és olvasni tanul – az „ördögi” Heathcliff tehát kudarcot vallott. (Én egyébként a ma divatos ideológiák helyett Emily Brontë romantikus meggyőződésével azonosulok: az emberi személyiség annyira bonyolult és összetett, hogy lehetetlen „beprogramozni”.)

 

De hogy pontosan mi történik a Szelesdombon, azt nem is tudjuk pontosan. Emily Brontë, a kísérletező regényíró kettős szűrőn át, két elbeszélő szemléletének közbeiktatásával eltávolítva láttatja az eseményeket, amellett hogy a szereplők közvetlenül is megjelennek az olvasó előtt. Az elsődleges elbeszélő, a naiv Lockwood úr Szelesdomb világát a kivülálló szemével látja, a múltbéli eseményekről csak a házvezetőnő, Nelly Dean elbeszéléséből értesül. De kicsoda ez a Nelly? Egyszerű narrátor, megbízható, pletykás házi bútordarab, „öreg cseléd” vagy vérbeli intrikus? Nem árt arra emlékezni, hogy az ő közreműködése nélkül Heathcliff nemigen tudta volna a Linton és Earnshaw családot tönkretenni vagy akár a kis Cathyt elrabolni. Könnyen félrevezethető, naiv, „jótét lélek” vagy Heathcliff mindvégig félhomályban maradó, készséges  jobbkeze? Nem tudjuk, nem tudhatjuk.  Ahogy az sem egyértelmű, miért traktálja Lockwood urat oly lelkesen az Earnshaw-ház történetével. Az ifjú Lockwood persze beteg és unatkozik – no de ez talán nem lehet elégséges ok arra, hogy őt Nelly napokon át a munkaadója, Heathcliff életének féltett titkaival szórakoztassa? Abban reménykedik talán, hogy Lockwood úr a kis Cathyt megszabadítja Szelesdombtól?

 

A regény roppant összetett, a maga korában rendkívül újszerűnek számító narrációja miatt semmiben sem lehetünk biztosak.


A történet színhelyéül szolgáló Szelesdombon legalább annyi játszmával, alantas szándékkal, elfekélyesedett traumával, mások életét tönkretevő körmönfont tervvel és ármánnyal találkozhatunk, akár egy királyi udvarban. De Heathcliff és Catherine szerelmi története nem a Towerben vagy Versailles tükörtermében bontakozik ki, hanem egy „világvégi” tanyán, egy meglehetősen középszerű vagy inkább középosztálybeli miliőben.

 

A XIX. századi regényekben gyakoriak a kisember-ábrázolások, a középosztálybeli vagy alsó-középosztálybeli szereplők. Hasonlítsuk csak össze Dickens legendás Micawber házaspárját vagy Pegotty családját az Üvöltő szelek Joseph-jével vagy akár Nelly Deannel!  Emily Brontëtól távol áll mindenféle kedélyesség. Regényének mellékszereplői, a család „szolgái” is mind összetett, titokzatos, nehezen kiismerhető figurák. Indítékaik – még a sokáig együgyűnek tűnő, vallási fanatikus Josephé sem – nem írhatók le egy-két szóval, az utolsó oldalig rejtelmesek maradnak. Nemcsak a családtagok, a szolgák is aktív résztvevői Szelesdomb csalárd megtévesztéseinek, halálos játszmáinak.


Emily Brontë szemére vethető, hogy nem adja vissza szereplői sajátos nyelvhasználatát – de pontosan ezzel kerüli el, hogy Dickenshez hasonlóan tipizálja vagy „lebutítsa” a szereplőit. Az ő regényében senki sem veszélytelen vagy könnyen kiismerhető. Emily Brontë nem ismer félszavakkal jellemezhető, jámbor félnótásokat vagy „tipikus kisembereket”.

 

Az egykönyves Emily Brontë nem az első író, aki megkísérli a „határtalan szerelem” bemutatását. De mindenképp az első, aki bemutatja egy transzgenerációs traumák, ármányok és megtévesztések sokaságával küszködő hétköznapi család „határtalan poklát”.


A Szelesdombot körülölelő ködös-halálos lápvidék nemcsak a függőséghez hasonlatos szenvedélyes szerelem, hanem – meglehet – a család, mint intézmény metaforája is.