Ma többnyire a szegény néptömegek vándorolnak. De többnyire ők sem az orruk iránt. GPS, csempészek, térképek, határozott úticélok. A középkorban a föld többnyire tényleg "röghöz kötötte" a szegényeket. A falujuk határán túl a semmi volt, a veszélyes ismeretlen. A vándorlás, a csavargás — az eltévedés — többnyire a gazdagok kiváltsága volt. Ők fiatalon lovagként kóborolhattak, idős korukban zarándokutakra mehettek, téli estéken csodálatos, fantasztikus útleírásokat olvashattak / olvastattak fel maguknak. Ifjú hősök elvesznek az erdőben, keresik az utat, de nem lelik, és közülük többen észrevétlenül áttévednek egy másik világba... Nyilván sok öreg lovag átélt, átélhetett ilyesmit. A nemesek ifjan szinte mindig úton voltak. A legtöbb paraszt szinte életében nem hagyhatta el a faluja határát.


Úton voltak... de hogyan tájékozódtak? Bár hatalmas eltévedésekről is beszámolnak a lovagregények, azért én nem hiszem, hogy pusztán csak az orruk alapján tájékozódtak az emberek... vagy ha igen, nekik nagyon furcsa orruk lehetett. Talán másképp érzékeltek a teret, mint mi, GPS-szel, térképekkel felszerelt, nagyvárosi emberek. Olyanról nem szólnak a krónikák, hogy egy középkori hadsereg nem talált volna oda a csatatérre. Vagy hogy egy középkori küldöttség ne lett volna képes eljutni Rómába, Bécsbe, vagy akárhova... De hogyan, ha egyszer nem voltak térképeik? (A képen Sevillai Izidor misztikus világtérképe látható, ennek alapján azért nehezen lehetett volna a városok között tájékozódni...)

 

 

Sok esetben a kommunikáció se könnyítette meg a „helyes út” meglelését. A kalandozó magyarok — nyelvi okokból — nyilván senkit sem tudtak kikérdezni, hogy épp merre járnak. Állítólag eljutottak az Atlanti óceán partjára... és ami tényleg meglepő, ezután még haza is találtak. Ez tényleg egyfajta diadala a középkori tájékozódásnak — amiben úgy vélem, tényleg lehettek ösztönös elemek, a középkori emberek tényleg másképp "érezték" a teret. Nemcsak a nap, a hold, a szélmozgások, a növényzet „jelzéseire” gondolok, hanem nyilván a saját testükre, a testük (pl. az egyensúlyérzékük) jelzéseire is jobban ügyeltek.


Ezt a készséget amúgy mi sem vesztettük el teljesen.


Ugye, ha az éjszaka közepén felriadsz, akkor a vaksötétben is megtalálod a saját füled? Meg tudod fogni a sarkadat vagy a könyöködet? De hogyan…? Hiszen az „orrodig” sem látsz… Valahogy azért mégiscsak érzed, mi(d) merre van...


Ez nem jelenti, hogy az emberi tájékozódásnak ne lennének furcsa (még felderítetlen) aspektusai. A vikingek iránytű nélkül borult időben is tájékozódtak a tengeren — ennek alapján feltételezzük, talán voltak „titkos műszereik” (különféle kristályokkal, ún. „napkövekkel” tájékozódtak a felhős ég alatt). De ezek létezésére sincs kétségbevonhatatlan bizonyíték. Vannak homályos foltok az emberi tájékozódás történetében, de ez szinte semmi ahhoz képest, amit a madarak tájékozódásáról nem tudunk.

A középkor végén és a reneszánsz idején születtek a "reálisabb", részletezőbb, nem pusztán szimbolikus tájékozódásra, „misztikus birtokbavételre” szolgáló térképek. (Amit lerajzolsz, az a tiéd.) Egy portugál hajózási térkép a XV. században abszolút hadititoknak, nemzeti kincsnek számított, és gyakorlati módon megkönnyítette a világ felfedezését. De sok térképnek még ekkor sem a tájékozódás volt a funkciója, hanem a birtoklás. Nehéz megmondani, hogy mi lehetett a reneszánsz kor egyik legrészletezőbb, legpontosabb térképének, a Lázár-térképnek a funkciója. (Ahogy az sem teljesen világos, hogy pontosan hogy készült.) A katonai mozgósításra való felkészülés vagy valamiféle általános mozgósítás lett volna a térképkészítők célja? Vagy egyfajta „búcsúpillantásnak” szánták? A török fenyegetés szorításában élő „régi” Magyarország „felméri önmagát”, mielőtt teljesen megsemmisül?


A gyakorlati tájékozódásra szolgáló térképek (ahogy az iránytű, a GPS is) azt jelenti, hogy „kiszervezzük” az egyik legfontosabb érzékszervünket, ha el akarunk jutni egyik pontból a másikba, már nem hagyatkozunk önmagunkra. A tér(érzék) az egyik legfurább érzékszervünk — de már nem sokáig.


Az elbeszélések gyakran tematizálják az utazást, ahogy a köznapi vagy épp misztikus „eltévedést” is. Egyre több jel figyelmeztet, hogy „nem jó helyen járunk”, hogy valahogy „kikeveredtünk” az általunk ismert valóságból. Az életút és az eltévedés mintha elválaszthatatlan lenne egymástól. De a „másvilág” is sokszor  térélményként jelenik meg.

 

Az én legkedvesebb szürreális terem Lovecraft rue d’Auseilje „Madár utcája”. Nem madarak laknak itt (bár a zene és a röpülés mindvégig meghatározó), hanem furcsa, „gyanús” öregemberek, köztük egy zseniális zenész, Erich Zann, a novella címszereplője. Az utca bizonyos pontjaiból átláthatunk vagy inkább áthallgathatunk  az embertelen közöny transzcendens dimenzióiba, ám… erre a helyre soha életedben nem találhatsz vissza. Ezt az utcát nem jelölik a térképek.  Nincs is „Madár utca”! Párizsban.

Csak merő véletlenségből egyszer-egyszer odatévedhetsz.

Ám kérdés, egyáltalán el tudsz-e tévedni, ha sehova sem vagy képes saját erődből odatalálni?