KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: PACSIRTA /RÉSZLET/

ÖTÖDIK FEJEZET

(melyben kisvajkai és köröshegyi Vajkay Ákos bográcsgulyást,
borjúszegyet, vaníliás metéltet eszik, és rágyújt egy szivarra)

 

Sárszeg kis pont a térképen. Semmi nevezetessége sincs, csak egy zenedéje meg egy rossz közkönyvtára van, az emberek alig ismerik, megvetően emlegetik, de vasárnap délelőtt a Szent István templom előtt, a derült kék égben, láthatatlanul és irgalmasan, igazságosan és rettenetesen ott lebeg az Isten, ki mindenütt jelenlevő, és mindenütt ugyanaz, Sárszegen éppúgy, mint Budapesten, Párizsban és New Yorkban.

Délelőtt fél tizenkettőkor van a csöndesmise.

Erre az előkelő osztály jár, megyei urak, jobb hivatalnokok, gazdag polgárok, kik megkülönböztetik magukat a többi, közrendű halandótól. Velük jönnek feleségeik, eladó lányaik. Fiatalemberek kísérik őket, az udvarlók, kik hátul, a pillérek mögött állapodnak meg a szenteltvíz-tartónál. A leányok anyjuk mellett ülnek, be-bepillantanak imakönyvükbe, fejüket a padra hajtják, és fölsóhajtanak, valahányszor csöngetnek. Apró zsebkendőkkel törlik szemüket, mintha sírnának. Éles illatszerek nyilallnak a levegőn, egymással feleselve. Az illatok valóságos hangversenye ez. Ezért "szagos misé"-nek is nevezik. Nemcsak a lélek fölemelkedése, hanem társadalmi esemény is.

Feltűnést keltett, hogy Vajkayék ezúttal hiányoztak. Rendes helyük a jobb második pad szélén üresen maradt.

Ákos udvarra néző, nyirkos dolgozószobájában hevert, kerevete törökmintás szőnyegén. A kerevet kényelmetlen volt, keskeny, kurta, mint náluk minden bútor. Ösztövér teste sem fért el rajta, lábát nem tudta kinyújtani, csak úgy, hogy támlájára tette. De ezt már megszokta, nem is gondolkozott rajta.

Noha nem fázott, betakarta magát vastag, meleg teveszőr takarójával. Nézte a mennyezet figuráit, majd elunva ezt, könyvespolcához nyúlt, melyet fektében is elért, kiemelve onnan a Főrangú Családok és a Gothai Almanach közül Nagy Iván tizenegyedik kötetét, Magyarország családairól. Szórakozottan lapozgatta.

Semmi különöset sem lelt benne, hiszen ismerte már minden adatát, minden betűjét. A könyv hamar kihullott kezéből, és így gondolkozott:

- Vaníliás metélt: Vajon mi az a vaníliás metélt? Sohasem ettem ilyesmit, és nem is láttam egész életemben. Fogalmam sincs, hogy milyen. A vanília idegen, izgató illatát nagyon kedvelem, fölöttébb kellemetes lehet, ha az orrot csiklandja a szaga, és hízeleg az ínynek is. De vajon rajta van-e a gyengéden sárgálló tésztán a fekete, afrikai fűszer, avagy nélküle szolgálják fel a vendéglőben? Csak futóan láttam nevét, egy pillanatra, a túrósgombóc, gyümölcshabkosár és mogyorótorta között. Mintha álmodtam volna. Mégsem lehet elfelejteni.

Összeráncolta homlokát, szigorúan elhessegetve ezeket a bohó, hozzá méltatlan gondolatokat.

- Pacsirta jól főz, az kétségtelen. Legalább mindenki azt állítja. Természetes, hogy jól főz. Nem is jól, hanem csudálatosan. Szakácsművészetét nem győzik eléggé dicsérni. Régente, mikor társaságok jártak ide, valósággal ünnepelték. Cifra Géza is, a gazfickó, igen, ő is. Igaz, hogy az ételek készítésében egyéni. Sohasem használ paprikát, borsot, semmiféle fűszert, és a zsírt is vékonyan adja. Takarékoskodik, és helyesen teszi, mert kis vagyonkánk folyton fogy, a hozományához pedig nem lehet, nem szabad hozzányúlni. Nem is engedném. Én nem engedném. Aztán egészségtelen is a nehéz konyha, csak a franciás koszt, az való nekünk.

Most fölült. Szaglászott a levegőben. Különös, orrában még mindig ott lengett az étterem szaga, kiverhetetlenül, makacsul, tolakodva, a bűzös illat, az illatos bűz, az a kegyetlen aroma, melyben a zsíron pirított hagyma párája érzik, elvegyülve a sóskiflik köményszagával és a sör kedves, keserű komlóleheletével. Visszafeküdt párnájára.

- Borjúdió. Ez is rejtély. Az ember a dió gerezdjére gondol, mely édes, olajos, de nem az, hanem hús, olvatag, puha, leveses hús, mely azonnal elomlik a szájban. Nem érdektelen. Jó előételek után, melyet az étlap említ. Olajvaj halból vagy orosz ízelítő. Hahaha, de furcsa, Boszorkányos, ostoba nevek. Habart tojás csirkemájjal, csuka fehérborban vagy velő barnavajban. Hagyjuk ezeket a szamárságokat.

Megigazította párnáját, hogy kényelmesebben feküdjön.

- Pacsirta gyenge gyomrú, szegényke. Ha kövér is, nem bírja a súlyos ételeket, gyakran hány. Mindnyájunk érdeke, hogy ésszerűen étkezzünk. Annál remekebben sikerülnek azonban a tápláló becsináltak, a rizses húsok, főképp a rizses húsok. Á, a rizses húsok. Meg a halovány, pápistaszínű piskóták. Meg a darásmetéltek. Szó sincs róla, hogy azért valamikor is éhen maradtunk volna. Dehogy. Hja, hogyha ilyesmiket lehetne kapni a vendéglőben. Ismerjük el, ott sem rossz, de az otthoni, á, a jó otthoni mégiscsak más.

Ákos most elfáradt, és megadva magát mindennek, ami jön, lehunyta szemét.

- Például mit ettünk tegnap? Erőlevest, rizses csirkét, máglyarakást. Pontosan emlékszem rá. Semmi többet, semmi jobbat. Weisz és társa azonban mást evett. Ő bográcsgulyást evett, azt bizony, nagyszerű, zsíros, vérvörös gulyást, szegedi paprikával, és a burgonyáról, mely még párolgott, a lé csöpögött. Mennyire szerettem fiatalkoromban, míg élt szegény mama, a bográcsgulyást, a borjú-, valamint a marhapörköltet, és mióta nem ettem, annak csak a jó Isten a megmondhatója. Sohasem mertem rendelni, talán reá való tekintettel, még akkor sem, amikor vendéglőbe mentünk.

Könny gyülemlett szemébe, elérzékenyült.

- Bűn-e ez? Azt mondják, az ördög incselkedik a pusztában böjtölő remetével. Hát ha bűn, annál édesebb. Bánom is én. A bográcsgulyást nem lehet letagadni sem égről, sem földről. Az van a valóságban, van az asztalon, van Weisz és társa előtt, van az étlapon, a göbölyrostélyos és ürügerinc között, mindjárt a szűzsült és párolt fartő szomszédságában. Aztán a többi mind, az is van, a sertésoldalas, erdélyi fatányéros, rántott bárány, nem beszélve az angol, francia, olasz nyelvű ételekről, a beefsteakről, a tournedosról, a fritto mistoról, mely az idegen nyelv zamatát leheli, aztán sajtokról, a kövérekről és soványakról, a pálpusztairól, pusztadőriről és trappistáról, s a borokról is, a csopakiról, az egri bikavérről, a mádi édesről, ezerjóról, ringatóról s a leánykáról, mely karcsú üvegben kerül elénk. Leányka. Kedves Leányka. Édes, édes Leánykám...

Nyílt az ajtó.

Az asszony jött a takarításból. Rendetlenül folyt a háztartás, már elmúlt egy óra, és csak most lett készen. Nem volt benne gyakorlata.

Halkan lépett be. Azt hitte, hogy ura elszenderedett. De Ákos a zajra ijedten nyitotta föl szemét.

- Aludtál? - kérdezte tőle az asszony.

- Nem.

- Azt hittem, aludtál.

- Nem.

- Milyen sápadt vagy.

- Dehogy.

- Valami bajod van?

Ákos fölkelt a kerevetről, titkos bűntudattal, mint a gyermek, kit valami csínyen kapnak rajta, az ágyban. Nem mert feleségére tekinteni, szégyenkezett.

- Éhes vagy - mondta az asszony -, az a bajod. Éhes vagy, lelkem, hiszen tegnap este óta megint nem ettél. Menjünk a vendéglőbe. Későn van. Nem kapunk helyet.

Siettek is. Oly gyorsan elértek a Magyar Király elé, hogy csodálkoztak rajta. Az étteremben nagy zenebona volt, tányérok csörömpöltek, borfiúk vágtattak, pincérek száguldtak, maga a főpincér is ide-oda röppent a frakkja fecskeszárnyán. Számolt a papírcigarettadoboz hátán, visszaadott, markával kivetve az ezüstpénzeket, fölvette a panaszokat, konyhába loholt, megint előbukkant, nyugtatta a vendégeket, és emellett a vasárnapi lázban csupa figyelem, hidegség, nyugalom volt.

Vajkayék asztalukhoz mentek, melyet tegnap lefoglaltak. De ott egy három tagból álló kedélyes társaság ebédelt. Ni, még csak ez kellett. A többinél is ültek. Várakoztak kicsit.

De az emberek vasárnap, a pihenés kellemes érzetében akkurátusabban esznek, mint egyébkor. Még fogukat is hosszan piszkálgatják, kenyérgalacsinokat gyúrnak, melyekkel szívesen eljátszanak.

A főpincér pár gyors szóval bocsánatot kért, s elszállt ismét, a frakkja fecskeszárnyán.

Az asszony azt tanácsolta, nézzenek át a másik vendéglőbe, a Barossba. Ákos duzzogva álldogált, mert roppant éhes volt, s étvágyát az ételek látása növelte. Most már azért sem akart eltávozni.

Egyszerre két kar integetett feléje. Környey Bálint, a pálma mellett, a patkóasztalnál, egész hatalmas nagyságában fölállt, odahívta őket:

- Parancsoljatok ide.

- De nem zavarunk benneteket?

- Tessék ide, tessék oda, mi már végeztünk, méltóztassék.

(...)

forrás: https://mek.oszk.hu/00700/00754/00754.htm#4