Kemény Zsigmond: Ködképek a kedély láthatárán (részlet)

 

"Egy fog egy gyümölcsért!", ezt olvasá azon, s kiejté kezéből a megsértett barackot.

- Ah, Adolf, ön itt? Mikor érkezett? Igen örvendek, hogy megint láthatjuk- szólt Stefánia kinyitott könyvvel kezében, s hajnalderűs tekintettel lépvén a mellékösvényről hozzá. Annyi öröm, gyermeteg részvét és nyájosság lengett kedves arcvonalain, hogy könnyen észrevehető, mennyire őszinte a visszatért ifjú iránt kegye.

Adolf leírhatlan zavarban volt. Szólani akart, de a tábla s a megjelent nő elvették eszméit, s lebűvölten állott, szemeit félénken vetve most a szép grófnéra, majd a szerencsétlen barackra, mely lába előtt hevert.

- Óh, már ez nagy baj - sóhajtá Stefánia észrevévén a tényt -, ez nálunk szörnyű bűn - tevé hozzá, előbb egy kevéssé aggályos, utóbb nevető tekintettel.

- Örökre elvesztettem a gróf kegyét - rebegé Adolf oly megbánással, mintha első apánk helyett ő ett volna a paradicsom fájának tiltott gyümölcséből.

- Férjem - szólt Stefánia - igen ingerült a falu népére, mert kertünket, mint ő hiszi, csupa dacból kezdik pusztítani. Azonban nem képzelem, hogy a tegnap kihirdetett büntetéseket szigorúan kívánná végrehajtani. Egyébiránt...

Midőn a grófné tovább akart szólani, egy kertészlegény közelített. Adolf zavara még inkább növekvék...

Mihelyt a cseléd feléjök fordult, a grófné a barack-csemete ágai közé nyújtá kezét, s leszakította a második gyümölcsöt.

- Már egyúttal magamra vállalhatom az ön hibáját is - szólt bátorítón.

- Az istenért - súgá sápadva Adolf -, hátha a gróf szigorúan veszi a tilalmat! Hátha...

- De én nője vagyok - jegyzé Stefánia büszke önérzettel meg, s a kastély felé indult.

- Több volt-e ez részvétnél?... Ah, ő mindenkiért így tett volna! - sóhajtá Adolf, s lehajlott fővel, lassan közelíte a bástyához, hol szállása vala. A teraszra érvén, annak másik szögletén meglátta a grófot, ki sietve fordult a főbejárathoz.

Adolf szíve szorongani kezdett, maga sem tudta, miért? Kíváncsiság, félelem, sejtelmek, - s ki nevezhetné az oly vegyes érzést meg, melynek alaphangja és határozott jelleme nincs - az olvasóterem felé vonták. Föl sem nyitá szobája ajtaját, az éppen érkező útiszekérre sem tekintett, hanem a teraszon követé halkan és rettegve a gróf nyomdokait.

A kastély toronyórája háromnegyedet ütött négyre, s most oly csengő érce volt e hangoknak, hogy Adolf idegei megrezgettek, füle zúgni kezdett. És lába alatt csikorgott a sárga fövény... csikorgott, mintha föl-fölvisított volna.


Stefánia nevetve ült egy taburett[459] szélén, lábának feje a szőnyegen kissé emelkedve volt, mintha nyugtalanul akart volna tapintani, vagy kacérul a legszebb idomú szattyán papucsnak a könnyű tündérekhez méltó tartalmát Jenő figyelmébe ajánlani. Különben gyorsan kötött, de csak fél tekintete volt a munkán, fél pedig lopvást lebbent a férj arcvonalaira, vagy kihívó negéddel találkozott annak szemeivel.

Ezen igéző és vidám attitűd nem látszott semmi összhangzásban lenni a gróféval, ki hátán keresztbe tette kezét, nőjétől bizonyos távolságra egyenesen állott, s arcán részvét, meglepetés és bú küzdött a nehezteléssel s azon sötétebb indulatokkal, melyek néha villanyos izgékonyságot vetettek szemtükrére, ajkidegeire és összevontabb homlokára.

- Stefánia, ne enyelegj, szólj komolyan! Csakugyan te szakítottál két barackot le?

- Igen, s kérlek: menj, és hozd el a harmadikat is, mint udvarias férjhez illik, ki ha neje kívánságát hallja, teljesíti is.

- S te szakítottad le?

- De ki ehette volna inkább meg, mint én?

- Számodra őriztem, kedves Stefániám! De tudod a tilalmat és eskümet.

- Hisz a te törvényeid még nem tízparancs.

- De azért teljesíttetni fognak - szólt Jenő komolyabb hangon.

Stefánia dévajkodva mondá: - Hisz eddig tőled legtöbb éloge-t[460] fogaimról hallottam. S most irtó háborút indítasz ellenök? Mivel játszódták szegények, kegyedet el? Talán már többé nem sorba fűzött keleti gyöngyök, mint a lovagregények után százszor mondád?

- Szép fogak, kedvesem, de kettőt el kell vesztened.

A grófné kérdő nagy szemeket vetett férjére; azonban ez komoly és levert volt.

- Eleget fecsegtünk egy ízetlen tárgyról - szólt Stefánia. - Térjünk érdekesebbekre.

- De előbb teljesítnem kell szomorú kötelességemet.

A grófné kém tekintete férjének komoly vonalait vizsgálta, keresvén rajtok a tréfa vagy őrjöngés jeleit. Szíve élesebben kezd dobogni. Istenem, nem bomlott-e meg esze? - gondolá, s ezen ötlet önkénytelenül, alig hallhatón, ajkain is átlebbent.

Jenő megütközék, arca halványabb lőn, küzdeni látszott rögeszméjével s a helyzettel, melybe magát sodratni engedte.

- Nem lehet, nem segíthetek - mondá végre, egy finom foghúzót vevén elő. - Te csupán ellenszegülési vágyból tetted ezt. Havak óta minden intézkedéseimet akadályozod.

- Mert nőd vagyok - szólt Stefánia -, s becsültetve akarlak látni.

- Becsülj engedelmességeddel.

- Úgy sejtem, egy kevéssé őskori fogalmaid vannak a háziéletről - csattant föl Stefánia, apjának vérét érezvén ereiben pezsegni.

- Ok nélküli alterációba[461] hoztad, szívem, magadat - szólt Jenő -, mert végre is teljesítni kell, amit fogadtam. Legtöbbet én károsodom e sivár kényszerűség által, minthogy szépséged is nekem kamatoz, s fukar vagyok... nem szeretek tőkéimből veszteni.

- Jól van - mondá Stefánia -, engedek, áldozz rögeszmédnek és hiúságodnak, kezem sem mozdítom, tégy, mi tetszik: de tudd meg, hogy amit most elvessz, csak azt fogod belőlem bírni.

Ekkor egy székre ült a férj elé, nyakát hátranyomta, ajkát dacosan piggyeszté föl, szemeiben s arckifejezésein határozottság, negéd, gúny és bizonyos komikai szellem lengett. Szilaj és igéző volt. Látszék, hogy nem hisz Jenőben elég bátorságot ily gyöngédtelenségre; de ha az mégis volna, akkor kész minden következéseit úgy fordítni a cselekvőre vissza, mint előre megmondá.

A gróf pedig most először volt szabályai végrehajtása körül zavarban.

 

Forrás: https://mek.oszk.hu/04600/04642/04642.htm#00