Juhász Ferenc

A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából (részlet)

 

Jaj anyám, édesanyám ne emlegesd a régi szeretőmet, barátaim
  elúsznak mellettem, mint a hal hidegen, a pipacs-nyakú festő
 
 ki tudja hol van édesanyám, ki tudja hol van az én ifjúságom?
Anyám, édesanyám ne emlegesd az én apámat, húsából kivirágzott,
 
 kivirágzott a bánat, ne emlegesd az én apámat,
 
 mert fölkel a sírból, sárguló csontjait összeszedi,
 
 mert föltántorog a sírból, körmeit, szőrét visszanöveszti.
Jaj, jaj jött Wilhelm-bácsi, a koporsós, kis, baba-arcú ember,
 
 azt mondta, fogjam meg a lábad és tegyünk szépen a koporsóba,
 
 de ökrendezni kezdtem a félelemtől, épp akkor jöttem haza Pestről,
 
 Pestre jártál te is vonattal, iroda-szolga, a sínek összecsavarodtak,
 
 jaj, szaggattam volna magamat késsel, beárnyékozta síma arcod a gyertyaláng,
Laci borotválta, az új sógor, a borbély, a gyertya nyálzott, mint a csecsemők,
 
 belseje kifordúlt csillogó belekkel, indákkal, át-ragyogó idegekkel
 
 és körül-álltak a dalárdisták lila sapkában, hangosan sirattak
 
 és megfogtam homlokodat, a hajad olyan eleven volt,
 
 hallottam növését, láttam, ahogy álladon serkednek ki a sörték,
 
 reggelre már fekete volt az állad, másnapra, mint kígyószisz szára a gégéd,
 
 kiszőrösödött sárgadinnyeszelet, kék-káposztás bőrű, sárga hernyó a gégéd.
Jaj, azt hittem benövi a szobát, az udvart, lassan az egész világot
 
 a hajad, a szakállad, benne a csillagok, mint a rovarok zúgnak.
Jaj, jaj nagy zöld eső volt, a gyászkocsi piros lovai rémülten röhögtek,
 
 egyik fejed felé rúgott, a másik bambán vizelt, kicsúszott,
 
 mint az akasztottak nyelve, lila szemérme, a kocsis káromkodott,
 
 mosta a víz a rezesbanda hangját, fújták a cimborák zokogva,
 
 fújták a cimborák a kápolna szamárkenyeres, tüskés falánál,
 
 fújták a cimborák földagadt, fekete ajakkal, szállt a füstölgő ezüst-kosár,
 
 fújták a cimborák kirepedt, vérző ajakkal, vérben-gomolygó szemekkel,
 
 fújták a kártyapartikat, a fröccsöket, fölpüffedt, elszáradt asszonyokat,
 
 fújták a borravaló címeres bolygóit föl az űrbe utánad,
 
 kifújták a lerakódott reménytelenség üledékeit a cimborák zokogva,
 
 tódúlt a villogó, merev, körajkú hangszerekből a hullaszagú űrbe,
 
 tódúltak megkövesedett szeretők, rothadó asszonyok, korhadó baka-nagyapák,
 
 kis házak, bölcsők, zománc-hasú, ezüsthagyma-köldökű zsebórák,
 
 húsvéti harangok, megsokszorozódott megváltók, mint nyitott madárszárny,
 
 tódúltak aktatáskák, vonatkerekek, tisztelgő sárga-pitykés közlegények,
 
 fújták a cimborák rózsaszín fogakkal, mint megfeketedett duzzadt máj az ajkuk,
 
 s te vezényelted őket, jól van fiúk, de szép, jaj el ne hallgassatok,
 
 két kezed egymáson két arany-pók, ízelt nagy lábuk csuklós küllői szíveden,
 
 a cipőd a szekrényben vár a rokonokra, kenyérhéj-kérgű lábadon fehér harisnya
 
 fújták a cimborák a ropogó esőben, mint érc-ádámcsutkák csuklottak a billentyűk,
 
 mint ősmadarak karmai, Carcharodon fogai, ragyogtak a sárgaréz-trombiták.
Jaj anyám, édesanyám, ne emlegesd az én apámat,
 

hagyd az én apámat, mert szemei, mint rügyek a földből kibújnak.