Jorge Luis Borges

A tenger

 

Még azelőtt, hogy álom szőne (vagy talán a félsz)

mitológiát és csillagos eget,

még azelőtt, hogy az idő összeugrana apró redőkbe,

a tenger − az örök tenger − már volt és élt.

 

Ki a tenger? Ki ez a durva őslény

’ki emészti a föld pillérjeit,

’s mégis csak egy csepp a mindenben:

mélység, csillogás, szeszély és szél?

 

A mindig más. Bármikor, nézd.

Mindig. Csacska egyszerűség

furfangos játéka, nyugodt

 

délutánok, hold, máglya lángja.

Ki a tenger? Ki vagyok én? Megtudom tán’

Fájdalmas elmúlásom ama utolsó napján.

 

Magyary Ágnes fordítása

 

Borges A tenger című verse az El otro, el mismo ( A másik, aki ugyanaz) már címében is sokat sejtető kötetében jelent meg (1964). Az argentin alkotó kifejti, hogy minden szerző barokk íróként indul, de a művészi fejlődés útja a barokkos sallangok, stilisztikai burjánzások, cifra körmondatok könyörtelen megnyírbálása, és a szerzőnek el kell jutni ahhoz a nyelvhez, amelyet nem nyomnak agyon a neurotikus melléknevek, a cizellált körülírások és a felesleges grammatikai kanyarok.

Nyilvánvalón Borges a nyelvi egyszerűség elvét magára nézve is kötelezőnek tartotta, és A tenger című vers is – látszólag  − könnyű szerkezetű mondatok laza láncolata, ahol igencsak takarékosan bánik a szöveg a melléknevekkel ( a spanyol eredetiben én öt jelzőt találtam). De ne hagyjuk magunkat átverni! Mert Borges nem azért Borges, hogy mi gyanútlanul andalogjunk puritán stilisztikájában.

A sokak által átkozott és még többek által imádott nagy spanyol barokk költő Góngora (Quevedo szerint gongorilla) költészetében még a metafora metaforája is szimbóluma egy allegóriának. Borges nagy rajongója Góngorának. Így ebben a versben is a kérdőjel tulajdonképpen az ószövetségi teológiák korrekt összefoglalása, a zárójel pedig a mitológiák laza reminiszcenciája. Magyarán a fordító azzal a nehézséggel találkozik: hogyan legyen egyszerű nyelvi szinten, és hogyan ne vesszen el a szavak teológiai, mitológiai, filozofikus konnotációja a fordítás – avagy ferdítés – közben. És mindeközben a szépen sorjázó sorok között egy szonett bújik meg. És vajon nem ebben a versformában ostorozta egymást a spanyol barokk költészet két fenegyereke, Góngora és Quevedo?

 

Magyary Ágnes