Van-e még vallás? Van, természetesen. Elmehetsz misére, csatlakozhatsz bármelyik gyülekezethez. Értelmiségi körökben viselheted a vallás hátrányait: elmaradott vagy, nem elég "nyitott", "mankóra" van szükséged. Talán innen ered a kereszténység más társadalmi körökben megfigyelhető étosza: keresztény vagy, vagyis "rendes ember". Holmi társaságbeli előnyökért nem adod fel a hitedet.
Joggal kételkedünk abban, hogy az efféle "rendességnek", nyakasságnak (tulajdonképpen a hagyományokhoz való hűségnek) van-e bármiféle köze az üdvösséghez. De van-e bármiféle köze a hitnek az új ideológiákhoz való görcsös ragaszkodáshoz? Márpedig sokan ebben látják a hit "megújulásának" a zálogát. Ámde ki akarna azért keresztény lenni, hogy ájtatos formában hallja vissza a napilapok politikai jelszavait?
A kereszténység — sokak szerint bocsánatos, mások szerint kívánatos — alkut kötött a kései római császársággal. De ez az alku nem érintette a kinyilatkoztatás tartalmát, a vallás autonómiáját. A kései antikvitás filozófusai — közülük többen a kereszténység ellenlábasai — nem engedték meg maguknak, hogy nevelő célzattal pár szóban "összefoglalják", hogy mi a kereszténység lényege, és mit akart Jézus tulajdonképpen mondani. Ma semmi különöset nem látunk abban, hogy a hithez sehogy se kapcsolódó újságírók oktatják ki a keresztényeket: ki a jó keresztény, és hogy mi a "fontos" a Bibliában... Mintha a mi korunk csak akkor tolerálná a vallást, ha a hívek önként lemondanak a vallásos érzés (vagyis leglényegük) autonómiájáról.
Lehet, hogy a vallás úgy szűnt meg, hogy észre sem vettük? Még nyitva vannak a templomok, de nincs miért odamennünk? Ami viszont egészen furcsa, hogy az intézményes kereszténység hanyatlása nem jár(t) a vallásos érzékenység megszűnésével. A felvilágosodás után kétszázötven évvel sem állítható, hogy a metafizikát az emberiség "kinőtte". Mintha a hit egy ellenőrizhetetlen, bizonytalan terepre szorult volna vissza, a költészetbe.
Lehet, hogy nem lesznek többé katedrálisaink, csak "kunyhóink"...
De vajon sokat vesztünk-e ezzel? A válaszért forduljunk Győrffy Ákoshoz:
"Az a kunyhó még nincs
felépítve ahol kihúzhatnék
egyszer egy májust, a
zsindelytetőt öreg bükkök
karistolnák, a zivatarok
szaga megülne ruháimban,
kakukk és fülemüle altatna
el, nézném a növekedést, a
kitárulkozást, nem
gondolkodnék, nem vonnék le
következtetéseket, csak
néha hajnalonként
ismeretlen virágok illatára
ébrednék, és kitörne belőlem
az oktalan sírás, nem, ez a
kunyhó még nincs felépítve
bennem." (Győrffy Ákos: A kunyhó)
Ez a kunyhó még "nincs felépítve". De állandóan épül. Nem téglából épül, hanem szavakból. Vajon képes-e az irodalom egymagában éltetni egy ilyen érzékenységet? Úgy vélem, igen.
De a tekintély megszűnésével már csak apokrifek születhetnek. Az "apokrif"-megnevezés megjelenik Győrffy egyik legerősebb szövegében, az újraolvasott Szt. Márton-legendában, a Havazás Amiens-ben kötet egyik legerősebb versében:
"Ruhádba
öltözöm, fényes palástodba öltözve kelek át a végtelen
havazáson, ami az evilág.”
Nem tehetünk mást. Itt kell letelepednünk.
És átkelni a hóesésen.
