Anyai nagyapám nem szerette az intézményeket. Csak kicsalják tőle a pénzt, elveszik a földeket, és még „jól megmondják neki”, vagyis uraskodnak felette. Anyám sem volt jó véleménnyel az oktatási hivatalokról. A jó tanár tanít a frontvonalban, a rossz tanár (vagy aki még nem látott közelről gyereket) meg ül a minisztériumban, és mindenbe beleszól. Megboldogult anyukám nemcsak egy korlátolt matektanár volt, hanem éles eszű matektanár is. Ő úgy vélte, biztos nagyon sok jó és hasznos ötletük van „odafönt”, de mivel nincs semmilyen érdemi párbeszéd és nem is kíváncsiak a gyakorló pedagógusok tapasztalataira, a jó szándékukat is kétségbe lehet vonni.
 
Nyilván engem a felmenőim „dölyfös paraszt”-attitűdje sok mindenben befolyásolt. Láttam már jó, rossz, kevésbé rossz intézményeket, de nincs igazából „egyetemem”, kedvenc „intézményem” (szellemi bölcsőm, kávéházam, szerkesztőségem). Az ember nagyon sok klassz dolgot csinálhat egyedül, tanulhat, olvashat, alkothat, utazhat, de vitatkozni egymaga nem tud. Márpedig a bölcsészkarok és a kulturális intézmények legfőbb feladata épp a „gondolatok szellőztetése” lenne. Az eszmékről, módszerekről, ideológiákról folytatott nyilvános vita. Hogy a társadalom ne ragadjon bele egyikbe sem, hogy maradjon mindig esély a párbeszédre, hogy lehetőség szerint ne alakuljanak ki egymással szóba sem álló, egymást dühödten gyűlölő klikkek, hogy ne polarizálódjon, hogy ne hiszterizálódjon ilyen mértékig a politikai, szellemi közélet (mint amit ma és harminc éve tapasztalunk).
 
Hatvanévesen nem mondhatom, hogy nem voltam részese „jó vitáknak”. Vannak szép emlékeim (pl. Balassa Péter, Vidrányi Katalin szemináriumairól, a történelem tanszék folyosóiról, a Látó-táborból és ne feledkezzünk meg a spontánul összeverődött baráti társaságokról) – ezekre mind úgy emlékszem, mint az öröm és a boldogság váratlan felvillanásaira. Mikor a kórházban egyedül voltam, és hiányzott a „társaság” és a vita, nem ezeket az alkalmi beszélgetőpartnereimet képzeltem magam mellé, hanem 2500 éves barátokat, Szókratész tanítványait, Kritónt, Alkibiadészt, Kritiaszt, Apollodóroszt, Hermogenészt. Elviselhetetlen magányomban a Kratülosz dialógust játszottam le újra velük.
 
A mi nyelvünk, kultúránk gátolja az értelmes és boldogító dialógust? Gyakran járok konferenciákra, ahol az előadások néha homlokegyenest eltérő álláspontokat képviselnek. Hogy ez milyen érdekes! Csak kár, hogy szinte soha nem bontakozik ki igazi vita (bár valami ilyesmit ígér mindig a konferenciaprogram), a résztvevők többsége már a büfét várja, ahol békésen sütikézhetnek barátságosan érdeklődve egymás gyerekei felől. A kilencvenes évek és pl. a borzalmas „virágének-vita” után azt gondolhatjuk, már a sütikézés is egy kulturális előrelépés. (A híres virágének-vita tétje az volt, léteztek-e magyar trubadúrok, és ha nem, akkor miért nem – az ártatlannak tűnő kérdés megvitatása során gerincek törtek össze, egzisztenciák roppantak meg, emberéletek mentek tönkre. Borzasztó kiábrándító volt ezt végignézni huszonévesen.)
 
Az én értékrendem szerint a magyar kulturális intézmények nem működnek túl jól. Nem pártolják az eszmecseréket, és ha vannak is ilyenek, nem tudják kulturált mederben tartani ezeket. De ennek alapján ki lehet jelenteni, hogy ezek az intézmények rosszak és rosszul működnek? Minden főember fejét vágjuk le, és illetékesek helyett hozzunk oda még illetékesebbeket? Ha egy bank ellopja a befektetők pénzét, rosszul működik, kész, be kell zárni, nincs mese. Ha egy múzeumból eltünedeznek a műtárgyak, akkor az illetékeseket felelősségre kell vonni, és az egészet újraszervezni. De egy egészségügyi intézmény tulajdonképp mikor működik rosszul? És hogy lehetne teljesen átszervezni? Küldjük el a gonosz Farkaslaky Farkas főorvost, és állítsuk be a tisztaszívű, tisztakezű Józsi bácsit a műtőbe? Így jobb lesz? Rúgjuk ki az altatóorvost, sőt a konyhás nénit is, akik mindvégig helytálltak becsülettel? És nevezzük elmaradott bunkóknak, akik ama gonosz Farkaslaky doktornak köszönhetik az életüket? Nehéz kérdések, mert maga a gyógyítás is bonyolultabb dolog, mint a hitelezés vagy a műtárgymegőrzés.
 
A kulturális intézményeket sem könnyű „megjavítani”. Finoman persze számon lehetne kérni rajtuk a nyitottságot. Ahogy lehetne őket arra is buzdítani, hogy aláíróívek és más birkaiskolák helyett inkább „szellőztessék a gondolataikat” és nyilvános eszmecseréket rendezzenek. No de mikor rossz egy kulturális intézet? A vezetőik általában a hivatalos vagy divatos ideológiákban kérdés nélkül hívő emberek – no de ahol fiatalok vannak, ott álláspontok ütköznek, ha nem is teljesen nyilvánosan, akkor a folyosón, a kocsmában, Facebook-csoportokban. Ha nem lennének kulturális intézmények, akkor még ennyi eszmecsere sem lenne. Egyetlen kórház vagy egy kulturális intézmény sem tud annyira rossz lenni, hogy egy tollvonással fel lehessen számolni.
 
Sokszor olvasom, hogy egy „jó konzervatívnak” féltő szeretettel kell (vagy kéne) ápolnia az intézményeket. Szerintem ez ennél jóval bonyolultabb. Mindig elgondolkodtatott, hogy az orvostudomány intézményrendszere évszázadokig működött anélkül, hogy létezett volna egyáltalán orvostudomány. A középkori egyetemeknek mind voltak orvosi fakultásaik. Azokban az évszázadokban is, mikor fogalmuk sem volt a vérkeringésről, a fertőzésekről, a baktériumokról, az érzéstelenítésről, mikor még boncolni is tilos volt. Ha a középkorban beteg voltál, jobban tetted, ha egy falusi javasasszonyhoz fordultál, nem a Bolognai Egyetem vagy a Sorbonne orvosprofesszorához, mert a szegény javasasszony legalább kevesebbet ártott.
 
De betegek mindig voltak, a betegek mindig gyógyulni akartak. A sűrűn forgatott ókori szerzők meggyőzték a középkori orvosokat, hogy a gyógyítás egy racionális tudomány, megtanulható, elsajátítható. És ott voltak akkoriban is azok a karizmatikus orvosok, akik minden beteget meggyógyítottak.
 
Hildegard von Bingen, a középkor legtehetségesebb asszonya például megtalálta a világ összes létező betegségének gyógymódját: a drágakövek tiszta fényét szemlélve kell imáinkba merülni. Bármekkora bugyutaságnak is hangzik ez, állítólag mindenki meggyógyult, aki személyesen találkozott Szent Hildegarddal. (Nyilván én is elkerülhettem volna a nőgyógyászati műtétet, ha „eszmét cserélhetek” a nagy látnokkal, költővel, zeneszerzővel, nyelvésszel, misztikussal, akit személyesen az angyalok tanítottak latinra. A gyógyulásban még ama drágakövek sem akadályoztak volna. Mert úgy képzelem – helyesen vagy helytelenül –, hogy egy váratlan érzelmi vagy intellektuális élmény képes serkenteni az immunrendszert, ez lehet a magyarázata az ilyen „megmagyarázhatatlan” gyógyulásoknak.)
 
Ha a karizmatikus gyógyítók nem is, de a gyakorlati orvoslás fejlődése azért átalakította az orvostudomány „fellegvárait”, az orvosi fakultásokat. Még néhány évszázad, és az egyetemek boncolnak, gyakorlati ismereteket tanítanak, érdemleges gyógyításra készítenek fel. Erre az egyetemi intézményrendszer már ötszáz éve (!) készen állt. De csak későn tudták a képzéseiket megtölteni valódi tudományos tartalommal.
 
Vannak-e rossz egészségügyi és kulturális intézmények? Nincsenek, csak jobbak és rosszabbak. De tökéletesen jók sincsenek. Nincs olyan kórház, ahol mindenki meggyógyul, senki sem hal meg, ahogy nincs olyan írószövetség, ahol mindenki József Attila, és naponta ír egy remekművet. A gyógyítás és az alkotás sokkal többtényezős, kiszámíthatatlanabb, folyamatok, mint például a pénzügyi szféra, ezért intézményeik is több türelmet érdemelnek.
 
Reális dolgokat kéne tőlük elvárni. Nyitottságot, párbeszédkészséget, a változásra való lassú hajlandóságot.