Megteheti-e azt az irodalomkritika, hogy ne vegyen tudomást egy olyan szerzőről, aki dühödten, igazságtalanul pocskondiázza a magyar irodalmat? Nem kevés ilyen magyar szerző van, Hamvas Bélában az a különleges, hogy szokatlan érvekkel, szokatlan nézőpontból és figyelemre méltó világirodalmi műveltség birtokában állítja pellengérre, minősíti provinciálisnak a magyar irodalmat.

 

Persze nem kevés költő és író tekinti magát abszolút újítónak, a hagyomány eltiprójának, Góg és Magóg fiának… De az ritka a XX. századi Magyarországon, hogy értékelhető életművet hoz létre az a szerző, aki szándékosan kívül marad az intézményes irodalom keretein. Hamvas irodalmi főművének, a Karneválnak az értékelését mindamellett az is nehezíti, hogy sok olvasója nem is műalkotásként tekint a regényre, vagy amennyiben mégis, akkor is azt vallja, hogy a Karnevált csak a Karneválból lehet megérteni…

 

Ám lehetséges-e a XX. században magyar nyelven olyan irodalmi elbeszélést létrehozni, mely semmilyen korábbi magyar nyelvű műre nem utal, nincsenek semmiféle magyar irodalmi előzményei? Ha igen, akkor ezt mi, magyar olvasók képesek vagyunk-e a magyar irodalom nélkül értelmezni? Pedig az előzmény nélküliség érzetét maga Hamvas próbálja sugalmazni: a Karnevál többször is utal világirodalmi szerzőkre, meglepően sok képzőművészre, de magyar íróra vagy költőre egyszer sem. (Nemhogy magyar költő vagy író nem fordul elő a regényben, de még egy Petőfi utca vagy Jókai tér se…) Hamvas következetes, a Száz könyvben sem említ egyetlen magyar szerzőt sem. Van tehát egy kizárólag magyar nyelven alkotó szerzőnk, aki nem utódja és nem boldog őse egyetlen más magyar nyelven író szerzőnek sem.

 

Nyitrai Tamás neves italianista 2019-ben megjelent Hamvas Béla Karneváljának világirodalmi előzményei nagy erudícióval veszi számba a Karnevál szóba jöhető világirodalmi előképeit. Nem érzünk túl nagy meglepődést, ezek pontosan azok a szerzők, akikről Hamvas az esszéiben is elismerően és sokat ír. A kötet párdarabja, a Hamvas Béla Karneváljának előzményei a magyar irodalomban (2022) már értelemszerűen sokkal több izgalmat tartogat. Egyáltalán vannak a Karneválnak magyar előzményei? (Ez az első fejezet témája.) Beszélhetünk-e a Karnevál kapcsán hatásról, ha filológiailag kimutatható, explicit előzményt csak igen keveset találunk? Természetesen igen. Ám, hogy a kérdés felvethető legyen, a szerzőnek ki kell térnie Hamvas és az intézményes magyar irodalmi élet meghökkentő kapcsolatára. De nem az effajta leleplezés a kötet valódi tárgya.

 

Nyitrai Tamás műve tulajdonképpen nem filológiai szakmunka, hanem Hamvas Olvasókönyv, melynek már felépítése és szerkezete is megidézi a Karnevál kerettörténetét. A műben Tudós Barátom és Adjutánsa beszélget a Karnevál szóba jöhető irodalmi párhuzamairól: nincsenek igazi „megmondások” vagy irodalomtörténetileg értékelhető állítások, a két beszélgetőtárs szövegeket hasonlít össze, és a végső konklúziókat az olvasóra bízza. [„… jelen könyvünk is a Karnevál szellemében íródott, vagyis lépésről lépésre számoljuk föl azt a műfajt („tanulmány”, „kézikönyv”, irodalomtörténet” „stb”.), ezért csak azok az olvasók fogják érteni és élvezni, akik maguk is lépésről-lépésre képesek megválni egy általuk „megtanult” műfaj konvencionális elvárásaitól…” 118. old.] És miközben lelkesen ízlelgetjük a legkülönfélébb szövegeket, megtanulhatunk „hamvasul” olvasni és gondolkodni. Nyitrai Tamás – ízig-vérig pedagógus – olykor feladatokat is ad a hamvas olvasóknak.

 

 

Nyitrai elemzései, felvillantott párhuzamai meggyőzőek, Hamvas Béla a kötetből kirajzolódó irodalmi tájékozódása pedig egészen meghökkentő – aligha van Hamvason kívül olyan szerző, aki Petőfitől, Krúdytól, Rejtőtől egyszerre képes lenne „inspirálódni”. Az egyes párhuzamok fontosságáról vagy jelentőségéről lehet vitatkozni. Ezek az intertextuális elemzések nem a teljesség igényével készültek. Nyilván másféle Hamvas-előképeket is találhatott volna a szerző, ha nem műfajok, hanem motívumok mentén vizsgálódik.

 

Persze a legtöbb olvasóban ott a vágy, hogy valaki végre a Karnevált „elhelyezze” a magyar irodalomban, a szerző helyét véglegesen kijelölje, és eldöntse, hogy Hamvas a Spinosaurusok, Carcharodontosaurusok vagy talán a Tyrannosaurus rexek közé tartozik? Én nem hiszem, hogy egy kevésbé formabontó esszékötet dűlőre juthatna mindebben.

 

Kérdések vannak, természetesen. Nem minden kérdést tematizál a kötet, de megkönnyíti, hogy a minket régóta foglalkoztató kérdéseket végre feltegyük. Ha pusztán irodalomként közeledünk a Hamvas-életműhöz (mint ezt teszi a sorok írója), akkor ebben a változatos színvonalú szöveghalmazban rögtön feltűnik a „hamvasi mondat” – a Hamvas Bélára jellemző nem-konvencionális metaforákat variáló, szentenciózus, gnómikus kijelentések – állandósága. Honnan ered ez a fajta beszédmód vagy stílus?

 

Nyitrai Tamás műfajok szerint vizsgálja Hamvas irodalmi előképeit. A Karnevál mint példázat. A Karnevál mint vallomás. A Karnevál mint paródia. Ezekből a műfaji felvetésekből egyet hiányolhatunk: a Karnevál mint társadalmi regény című fejezetet – pedig talán ez kapcsolhatná a Hamvas-művet a legszorosabban a magyar vagy inkább a Monarchia-irodalomhoz (még akkor is, ha feltételezzük, hogy Hamvasnak esze ágában nem volt a sokadik Monarchia-regényt megírni). A Karneválban nincsenek igazi sorsok vagy személyiségek, hanem csak maszkok. A „különc” mást jelent Hamvasnál és Mikszáthnál. De a „maszkok városa”, ez az őrült, felvidéki kisváros Hoppy Lőrinccel és a többiekkel mégiscsak hasonlít Krúdy és Mikszáth különcökkel telezsúfolt, annyiféle abszurd és groteszk elemet, helyzetet felvonultató kisvárosaihoz (gondoljunk csak Hamvas licsipancsi pástétomsütőjére és a meggyilkolását követő tárgyalásra). De a Karnevál előzményeit keresve utazhatunk a Felvidéknél messzibb tájakra is: Kosztolányi – Hamvassal szemben – valódi emberi sorsokat állít elénk a Pacsirtában, de Sárszeg a maga őrülten nevetséges párducaival és csütörtökjeivel mintha visszatükröződne a Karnevál forgatagában.

 

Hamvas vagy bármelyik más szerző előzményeit keresve érdemes lenne fenntartásokkal kezelni egyes írók és költők „programszerű” világirodalmi tájékozódását is. A nyugatosok első nemzedéke programszerűen, mi több megszállottan ragaszkodott Párizshoz, a szinte fenntartások nélkül imádott és bálványozott francia irodalomhoz („Párizs az én Bakonyom”), miközben Bécs és a Monarchia az akkori franciánál sokkal színesebb és inspirálóbb irodalmáról mintha tudomást sem vett volna. De csak „programszinten” – a nyugatosok életműve nem feltétlenül tükrözi ezt az egyoldalú francia tájékozódást.

 

A nyugatosokkal szemben – az egyébként magyar-német szakon tanult – Hamvas Béla nem a francia, hanem az angolszász irodalom megszállottja volt. Angol írókról, költőkről különösen sokat ír, míg a Monarchia irodalmáról meglehetősen keveset. Meglehet, ez az ő szemében is ugyanolyan unalmas és dekadens volt, mint a nyugatosokéban. De ez csak „program”. Azért Bormester Mihály története kapcsán nem feledkezhetnénk meg egy igencsak adekvát párhuzamról, Musil Tulajdonságok nélküli emberéről.

 

Mert talán a művek tényleg többet tudnak, mint az alkotóik.