Hajnóczy Péter: A fűtő (részletek)

 HAJNÓCZY PÉTER

A fűtő [részlet]

A főgépész

Kolhász Mihály, harmincegy éves kazánfűtő, aki hét éve volt az …-i gyár dolgozója, 197… szeprember 9-én, délelőtt tíz óra előtt öt perccel, miután jól hallhatóan kopogtatott a főgépész ajtaján, az irodába lépett, hogy át­ vegye a fél liter tejet, a „védőitalt”.

A főgépész kissé zavart és sajnálkozást kifejező arccal közölte a fűtővel, hogy a „védőital további kiadását felsőbb utasításra megszűntették”; a kazánházat megtekintette az Országos Közegészségügyi Intézet főorvosa, aki a vizsgálat során megállapította, hogy az …-i gyár kazánháza nem tartozik az „egészségre ártalmas vagy különösen ártalmas munkahelyek közé, s így a kazánfűtők számára a védőital kiadását a jövőben nem javasolhatja”. A vizsgálatról készült jegyzőkönyvet aláírta az üzemvezető főmérnök és a szakszervezeti bizalmi, tehát az ügy mindenképpen lezártnak tekinthető!

Különösnek tartja, vonta fel a fűtő a szemöldökét, hogy milyen jogon születhetett az ügyben olyan, „mindenképpen lezártnak tekinthető döntés”, amelyet a közvetlenül érdekeltek, a fűtők meghallgatása nélkül, a hátuk mögött hoztak; valamint azt a körülményt, hogy a vizsgálat időpontjáig eltelt évek során miért kapta meg minden fűtő a napi fél liter tej védőitalt, és miért nem minősül az …-i gyár kazánháza „az egészségre ártalmas vagy különösen ártalmas munkahelynek”.

Ami a munkakörülményeket illeti – hét éve dolgozik a kazánházban gázban, porban és mocsokban, mint az első napon; tehát vagy jogtalanul kapta hét éven át a védőitalt, vagy a most lefolytatott vizsgálat alapján hozott döntés törvénysértő és jogtalan. Mivel e két lehetőséget megfelelő súlyú bizonyítékok híján képtelennek kell tartania, egyetlen, az értelem számára elfogadható magyarázat kínálkozik: mégpedig az, hogy tévedés történt. Véleménye szerint, erre a körülményre a főgépésznek, aki a fűtők közvetlen főnöke, kötelessége lett volna felhívni a bizottság figyelmét; ha ez megtörténik, a bizottság nyilvánvaóan figyelembe veszi és mérlegeli a jóhiszemű és mindenképpen szükséges felvilágosítást.

A főgépész kissé emelt hangon vágott közbe: erélyesen visszautasítja, hogy kioktassák a kötelességei felől, főként, ha minden alap nélkül vádolják kötelességmulasztással. Az sem kötelessége, nyomta meg a szót, hogy „egy apró-cseprő ügy minden részletéről beszámoljon a beosztottjának”, de ennek ellenére tudtára adja Kolhász Mihálynak, hogy „nem tett lakatot a szájára a bizottság előtt”, és elmondta mindazt, „ami nem egyedül Kolhász Mihály számára furcsa és különös ebben a védőitalügyben”.

A fűtő a főgépész elnézését kérte, de mivel nem akarja ismét elkövetni a hibát, hogy elhamarkodottan ítél, fönntartja véleményét, hogy az „ügyet korántsem véglegesen” lezáró ok csakis a tévedés lehet, és míg minden kétséget kizáróan be nem bizonyosodik az ellenkezője, eltökélt szándéka, hogy szilárdan kitart álláspontja mellett.

A főmérnök

A főmérnök összeráncolt homlokkal igyekezett emlékezetébe idézni a „védőitalügyet”, amelyet Kolhász Mihály röviden és világosan előadott, kérve a főmérnököt, hogy „mint az ügyben döntést hozó személyek egyike”, segítsen tisztázni „ezt a nyilvánvaló és jóhiszemű tévedést”.

A főmérnök barátságos hangon a fűtő türelmét kérte, s kutatni kezdett az íróasztalon heverő iratcsomók között, majd sorban kihúzta az íróasztal fiókjait, és folytatta a keresgélést. Aztán „hát itt bujkált a kis gazfickó!” kiáltással két ujja közé csípett és kihúzott az egyik fiókból egy papírköteget. Darabig figyelmesen, mozdulatlan arccal az irat tanulmányozásába mélyedt, majd visszacsúsztatva az iratot a fiókba, Kolhász Mihály arcára függesztette szemét.

Az eljárás és az ügyben hozott döntés mindenben megfelel az érvényben levő törvényes utasításoknak és rendelkezéseknek, ellenkező esetben, mint a vizsgálóbizottság egyik tagja, nem írhatta volna alá a vizsgálatot lezáró jegyzőkönyvet. De hogy eloszlassa Kolhász Mihálynak az „üggyel” kapcsolatos, „bizonyos szempontból nagyon is érthető” aggályait, közölnie kell – elismeri, mulasztást követett el, hogy ezt a körülményt nem ismertették a kazánházakban dolgozókkal –, hogy a „védőitalügyben foganatosított intézkedés egy nagyszabású és hosszú távra érvényes, a legapróbb részletre is kiterjedő takarékossági program része”, s ha a terv pillanatnyilag „népszerűtlen” is, nem vitatható, hogy „mindannyiunk érdekeit messzemenően szolgálja”. Tudomása szerint, „mielőtt a szükséges és ésszerű takarékosságra ösztönző törvényerejű rendelet a végrehajtási utasítással életbe nem lépett”, gyakorlatilag minden kazánfűtő védőitalt kapott, tekintet nélkül arra, hogy ezt a juttatást az „egészséget károsító munkafeltételek indokolták vagy sem”. Nem állítja, hogy bizonyos munkafolyamatok – például a salakozásnál keletkező gázok – ártalmatlanok az emberi szervezetre, de ami az …-i kazánházat illeti, a szellőzés „kielégíthetőnek mondható”, míg más gyárakban és üzemekben a „miénknél sokkalta keservesebb a helyzet".

Valamelyest előrehajolt a székében, és cinkosan Kolhász Mihályra villantotta a szemét. „Tudjuk mi azt, hogy azt a védőitalt, amit a sarki kocsmában mérnek, ezentúl sem fogják maguktól megtagadni!”

Kolhász Mihály megköszörülte a torkát, majd kijelentette, hogy ami „őt magát illeti, nem tart igényt a sarki kocsmában kapható védőitalokra”, s ha mégis így lenne, „senki sem tartozik számot adni arról, hogy munkája végeztével hol, kivel és mire költi a pénzét”; az ok pedig, amely arra kényszerítette, hogy „utánanézzen a bizottság eljárásának”, úgy érzi, nagyobb horderejű és súlyosabb, mintsem tréfával lehetne elütni.

A főmérnök – amennyiben az elhangzottakat pontosan értelmezte – bizottság eljárását és az ügyben hozott döntést „elkerülhetetlennek” ítéli, a „szükséges és ésszerű takarékosságra ösztönző törvényerejű rendelet alapján”, a rendelet végrehajtását pedig törvényesnek tartja, törvényesnek azért, mert „a vizsgálatot megejtő bizottság tagjaként aláírta a vizsgálatot lezáró jegyzőkönyvet”. Mindez Kolhász Mihály véleménye szerint egyáltalán nem bizonyítja hitelt érdemlően, hogy „az ügyet a törvényerejű rendelet betűjének és szellemének értelmében zárták le”, ugyanakkor nincs semmi oka, hogy a „bizottságot vagy a bizottság bármelyik tagját” rosszhiszeműséggel vádolja – tehát megismétli: csakis tévedés történhetett. Belátja és készséggel elismeri „az ésszerű takarékosság szükségességét", de miért lenne ésszerűbb magát a „nyilvánvaló és jóhiszemű tévedést” védelmezni, mint elutasítani a tévedés jogát?

És a „kielégíthetőnek” mondható szellőzés a kazánházban! Az a két lyuk, amelyet „szellőzőablaknak” merészelnek nevezni! Amikor az izzó salakot vízzel locsolják, a gáztól és az „emberi szervezetre nem ártalmatlan gázoktól” fuldokolva kapkodnak levegő után; talán ez lenne a „kielégítőnek mondható szellőzés”?

Feltételezi, amennyiben az …-i gyár a „megfelelő anyagi eszközök birtokában volna”, haladéktalanul fölszereltetne a kazánházban egy valóban kielégítően működő elszívóberendezést; könyörögve kéri a főmérnököt, „ne nevezze kielégítőnek a tűrhetetlent”! Egyelőre kér és könyörög!

Hiszen a „védőital”, a mindennap kiosztott fél liter tej éppen a „tűrhetetlen helyzetben való helytállás jelképes elismerése volt” – mi ellen védhetett a „védőital”, ha nem az embertelen munka okozta izzó gyűlölet ellen? Látni szeretné azt az orvost, aki felelősséggel kijelenti, hogy fél liter tej elfogyasztása a „salakozásnál keletkező különféle mérges gázok roncsoló hatásától óvja az emberi szervezetet"!

A főmérnök mosolyogva Kolhász Mihályra nézett, és megkérdezte, mit ért azon, hogy „egyelőre kér és könyörög"?

Kolhász Mihály csillogó szemmel válaszolta, hogy az egyelőre kifejezés mindaddig érvényben marad, míg a „védőitalügyben lefolytatott eljárást jóhiszeműnek ítéli”.

És ha Kolhász Mihály úgy véli, megfelelő súlyú bizonyíték van a kezében, hogy az „ügyben más álláspontra helyezkedjék”?

Erre a lépésre – minden erejével reméli – nem kell elszánnia magát, de ha rákényszerítik, az „érintettek a megfelelő módon és időben értesülni fognak a döntésről”.

------------