A KILENCEDIK FEJEZETBEN mélyen nyúlkálhatok a mézesbödönbe, ami már igencsak rám fért
Metróval, villamossal dél felé indultam, és az egyetemváros megállótól már gyalog mentem át az útra, ami Orléansba vezetett. Úgy fél óra stoppolás után látom ám, végre lassít egy hatalmas Ford kombi, okkersárga, széles barna csíkkal az oldalán, aztán mindjárt mögötte egy másik batár, egy nagy almazöld Ford. Az első sofőrje integetett, hogy ugrás, persze futottam, és látom ám, hogy német rendszáma van. Hátul már ültek ketten, de akkora volt a hely, hogy bőségesen elfértem mellettük, a zsákomat meg hátra dobtuk a hatalmas csomagtérbe.
– Loire Valley? – kérdeztem.
– Yes! Loire Valley! – kiáltotta a sofőr, és indultunk.
Kiderült, hogy nem németek, hanem Németországban állomásozó amerikai katonák a feleségeikkel. A két kocsiban négy házaspár. Hamarosan megálltunk egy autóspihenőnél, bemutatkoztam mind a nyolc jenkinek, a férfiak valami tiszthelyettesek, fölnyírt hajjal, kigyúrva. Folyton mosolyogtak, nagyokat nevettek. A nők mind illatosak, helyesek, két szőke, két barna, és ők is sokat nevettek. Egymás szavába vágva magyarázták, hogy két hetet vakációznak most Franciaországban! Látszott rajtuk a felszabadultság, az öröm, hogy kiszabadultak a helyőrségi lakótelepről, és az is, hogy ők most remekül fogják érezni magukat. Úgy tudják, hogy nem messze innen van egy rakás csinos kastély, így mondta az egyik barna, hogy „pretty castle”, hallottam-e valamit ezekről.
Néztem őket, látszott rajtuk a jómód – legalábbis a hozzám képesti jómód – sőt, a gazdagság! Remek autók, finom bőröndök, laza, de elegáns ruhák. Hát nyilván rendesen megfizeti őket a hadseregük, hogy évekig Németországban eszik a káposztát meg a generálszószt. És ekkor Zsák Berci cimborám mondása jutott eszembe: Szemesnek áll a világ, a vaknak meg az apja fasza! Már elnézést, de Berci is így hajtogatta mindig, amikor valami apró galádságra készült, és akkor azt mondtam magamnak: Ármin, légy szemes, mert megfoghatod az amerikai jóisten lábát ezekkel a kedves jenkikkel! Úgy veheted le őket, hogy ők is jól járnak.
Mikor néhány kérdés után kiderült, hogy még soha nem hallottak Jeanne d’Arc-ról, pontosabban, csak az egyik barna lány, Patsy szemében gyúlt némi világosság, amikor orléans-i szűzként is megneveztem Johannát, és mutattam a térképen, hogy éppen arrafelé megyünk, Orléans felé, akkor már tudtam, megnyertem a csatát az amcsik ellen. Mert ez a Patsy lehet a kultúrfelelős a csapatban, és ha én még nála is többet tudok, akkor kivívtam az elismerésüket. Na, könyvecském, húztam elő a hátizsákomból a bédekkert, ami az összes föllelhető templomtorony minden kőcsipkéjét egyenként leírta, nézzük, mire megyünk ketten! És tudtam, ha el nem szúrom valahol, akkor értő idegenvezetőjükké válhatok, amivel a jómódú autós turisták irigyelt kasztjába léphetek magam is.
Orléans felé haladva, egyszer csak feltűnt egy tábla: Chartres. Ha letérünk az útról és jobbra fordulunk, akkor húsz kilométer után Chartres-ba érünk.
– Stop! – kiállottam!
Csodálkozva nézett rám a sofőr, Bob, aztán felesége, Patsy is hátrafordult, én meg magyarázni kezdtem, hogy csupán húsz kilométerre vagyunk a világ egyik legszebb gótikus katedrálisától.
– De hisz, Patsy, te tudod, mi az a gótika – néztem mélyen a nő szemébe.
Ő pedig egyre határozottabban bólogatott, hogy igen, persze, a gótika. És utasította Bobot, hogy forduljunk csak jobbra, az a húsz kilométer csupán tizenkét mérföld, annyit megér ez a gótika. Megálltunk, a zöld kocsi is lefékezett, kiszálltak, az ablakunkhoz jöttek, hogy mi történt.
– Jobbra megyünk, van ott néhány mérföldre egy szép gótika, előbb azt megnézzük, csak aztán megyünk tovább Orleansba – mondta nekik Patsy.
– Te tudod – mondta a másik Ford sofőrje, Patsy meg rám nézett, és azt olvastam ki a szeméből, ha nem lesz az a gótika ott olyan, ahogy ígérted, akkor neked annyi.
Amíg közeledtünk Chartres felé, én lázasan olvastam a könyvemből a katedrális leírását, éppen a méreteit bifláztam, mert az efféle ismeretekkel lehet nagyokat villantani egy idegenvezetőnek, gondoltam, amikor kiabálni kezdett Bob és Patsy, hogy, ott, mutogattak, nézzétek!
Sík vidéken, egy gabonatáblán vágott át az út, és egy kanyar után, mintha csak a búzából nőtt volna ki, ott állt a katedrális. Zöld tetejével, az épület sárgásfehér tömbjével oldalról mutatta magát, a hosszú főhajó a két hegyes égbetörő torony mögött hevert, mint ahogy egy karcsú hölgy húzza maga után estélyi ruhája uszályát.
Na, Ármin, ez aztán a belépő!...
