G. István László

Intézeti otthon


Az intézeti otthonban a gyereksírás
mintha a vízvezeték hangja lenne, nem
lehet tudni, hol nagyobb a nyomás. A
fejemre próbálok egy vécécsészét. A
porcelán öble, mint a keményre nőtt méhfal,
víz sincs benne, nem tudom, melyik irányban
kell megszületni. Mintha több lenne a fürdő-
terem, mint a háló, pedig itt senki sem tiszta.
Morzsák és kenésnyomok az ágynemű nélküli
ágyon, a szaros kezek a legritkább esetben
zavarnak. Megkülönböztethetetlen, amit eszünk
meg amit kiszarunk. Ha ma is lesz álmom,
akkor nem bánom, ha bepelenkáznak. Csak ébredés
után sosem tudom eldönteni, gondozó vagyok,
vagy ápolt. Álmomban minden hűs, mint a morfium
a vérben. A múltat újra lehet játszani. Euforikus
rohanás egy találkozóra. Az ölelés pillanatában
határtalan öröm, mikor ágyékom átszúrja
a kötőtű, amivel majdnem kikapartak.

 

(Megjelent az Alföld 2018/12-es számában.)


Illusztráció: Paul Klee