FÜST MILÁN: A FELESÉGEM TÖRTÉNETE (részlet)

 

 

Hogy a feleségem megcsal, régen sejtettem. De hogy evvel… Hat láb és egy hüvelyk magas ember vagyok s kétszáztíz font, tehát valóságos óriás, ahogy mondani szokták, ha ráköpök erre, meghal.

Így gondolkodtam Dedin úrról eleinte. De nem is itt kell kezdenem. Hát hiába, még most is csupa indulat vagyok, ha rágondolok.

Voltaképp rosszul tettem, hogy megházasodtam, tudom. Már azért is, mert eladdig nem sok közöm volt a nőkhöz, hideg természet voltam. Ha visszatekintek korai ifjúságomra, érdemleges történetem szerelem dolgában alig több, mint a következő: Tizenhárom éves lehettem, mikor egy parkban álldogáltam a hollandiai Sneek városában, Friesland közelében, akkor ott laktunk. Egy nevelőnő ült a parkban egy kisgyerekkel, és így kiáltozott rá:

– Veux-tu obéir, veux-tu obéir?

Ez nagyon tetszett nekem. Ezt is mondta neki:

– Vite, vite, dépêche-toi donc.

Ez is nagyon tetszett. Lehet, hogy el is határoztam már akkor, hogy francia nőt fogok feleségül venni. Egy szó mint száz, ezt az édes dallamot szívesen hallgattam, s aztán, mintegy isteni sugallatra, a park szélére mentem, kitéptem egy lapot a noteszomból, és ezt írtam rá hollandusul (mert írni franciául még nem tudtam, se beszélni jól, csak éppen értettem, amit mondanak):

Greppel, greppel – ezt a két szót írtam rá. Vagyis, hogy menjünk az árokba kicsit. Ott a közelben volt ugyanis egy jókora pázsitos árok. S ezzel a papírlappal odamentem a nevelőnőhöz, s mint mikor kis gyermekkoromban a szatócshoz küldtek venni valamit, szelíden álltam előtte, és nyájasan néztem rá. Eléje tartottam a papírt.

A nevelőnő azt hitte, megőrültem.

Értette a szót, de nem értette a dolgot. Igaz, jókora kamasz voltam, tizennyolc évesnek is nézhetett volna valaki, de rövid nadrágom volt és kurta harisnyám, továbbá egy szép kék matrózblúz volt rajtam, amelyen reggel anyám kötötte meg a csokrot. Akkor még piros arcom is volt – s igaz, ehhez a füleim is pirosak s méghozzá jó nagyok, de viszont a fogaim fehérek, a szemeim bátrak – hű szemű fiú voltam. S nem is voltam romlott, igazán nem. Hogy honnan jött rám a bátorság ilyesmit leírnom, ma se tudom.

A nevelőnő persze úgy bámult rám, majd elnyelt a szemével.

– Que c’est que tu veux? – kérdezi tőlem.

S én még akkor se szégyelltem magam. Ott álltam nyájasan, aztán elszaladtam. S így tettem másnap és harmadnap is.

A nevelőnő, ha már csak messziről látott, hogy jövök a noteszommal, majd kettétört a kacagástól. A karcsú véknyát fogta nevettében. A kisgyerek pedig, aki vele volt, szintén nevetett. De én csak álltam ott, állhatatos szemeimmel, és nem tágítottam.

– Mon pauvre garçon – sopánkodott rajtam még mindig nevetve, amellett forró-pirosan. – Eh bien, tu ne sais pas ce qu’il te faut – mondta sajnálkozva. Vagyis tapasztalt nő lehetett. Szegény fiacskám – ismételte –, ugye nem tudod, mi bajod van? S úgy belecsudálkozott a szemembe, mint a forró nap, s megcsípte még az arcomat is. Akkor megint elszaladtam.

De végül mégis észre tért. – Miért ne? – kérdezte magában nyilván. – Ebből legalább nem lehet pletykaság, se más baj. Kieszelte tehát a következőt:

Az árok gondolata neki is tetszett. Csakhogy volt ám ott egy kis híd is, alatta bozóttal, miegymás, s minthogy megtudta, hogy az őr naponta csak kétszer megy el arrafelé – hajnali öt órakor és este hét után –, különben a nagy forróságban javarészt néptelen ez a táj, kiszaladt hát hozzám a híd közelébe kora reggel valami kosárral vagy tejes ibrikkel, de olyan kuszáltan és álmosan, majd megbolondultam bele. Mert el lehet képzelni, fiatal fiú voltam, s rajta még érezni lehetett az ágy melegét.

Otthon a korai felkeléseket illetően hazudtam valamit – anyámat különben is elkerültem, s úgy jártam-keltem egész nap a nagy napsütésben, mintha álmodnék. S így tartott ez egész nyáron át. Akkor meguntam a nőket.

Ettől számított egy év múlva pedig egyik nagybátyám, az egyetlen kedves és elfajzott nagybátyám, akinél látogatóban voltam, kampós létrát készíttetett nékem, hogy módom legyen a szobámból felmásznom egy másik házba, egy emelettel magasabbra, ahol este mindennap fürdött egy gyönyörű hölgy. Akkor is nyár volt, s a lakása ablakait a nagy hőség miatt nyitva tartotta. S én egy nap, ég és föld között lebegve, felléptem hozzá az ablakpárkányra, s hogy meg ne ijedjen, így susogtam be hozzá:

– Egy kisfiú van itt.

Nem is ijedt meg, csak nagyon elkomolyodott a fürdőjében. Hiszen ismert is látásból. Aztán szótlanul intett nekem, én leléptem a párkányról, s ő ködülte szemekkel magához ölelt.

 

*

 

Mindössze ez a két említésre méltó, bár belátom, elég esetlen kalandom volt a nőkkel fiatal koromban. A többi szóra sem érdemes. Elhanyagoltam őket. Csak nevettem azokat, akik lihegnek utánuk… S mindenféle ormótlan dolgokat gondoltam róluk, például ilyeneket: hogy milyen büszkén üldögélnek ők a vendéglőkben, magasra emelve fejüket, holott tudok én róluk egyebet is. És így tovább. Az ember dolgát velük meglehetős egyszerűen fogtam fel. (Már ahogy némely fiatalember szokta is.) A dolog velük egyszerű – gondoltam magamban.

Ehelyett az ételek kezdtek mindjobban érdekelni – különösen mikor utazásaim során új meg új világok nyíltak meg előttem. Egy ismerősöm, Piet Mengs tábornok, egyszer a fülem hallatára azt a kijelentést kockáztatta meg, hogy az embernél nincs nagyobb disznó, mert mindent megkóstol… nos, nekem épp ellenkező a felfogásom. Mert épp ezáltal jött rá a föld minden ízére és hasznára – másrészt meg vagyok győződve róla, hogy aki a népek lelkét meg akarja ismerni, annak mindenekelőtt ennie kell az ételeikből.

S így tettem én. De nincs is az a szárított ürühús, s lett légyen oly borsos és égető, mint a Szahara homokja, én akkor is megettem. Nem is szólván arról, ha végigment az ember valami bazáron, ahol a népkonyhák nyílt tűzhelyei vannak, és mindenféle pecsenye pöfög, vagy Perzsiában, a pástétomsütők dagadó tésztái közt – a mohamedánok tésztái igazán nagyszerűek. De remekül is készítik, ízlésesen és ragyogó tisztán, ragyogó kötényben és forró bronzokon – s az ember úgy eltelik az illatával, hónapokig nem tudja feledni. Én bizony képes voltam naphosszat ott ülni, ha nem volt más dolgom. Ez volt a pihenésem. Mert szebbet én elképzelni se tudtam, mint ezt a nyüzsgést, az idegen színességet meg a mozgást, meg a nyelvüket és nevetésüket, amelyet nem értettem. S ha mindez mégiscsak megzavart, hozattam valami ételüket, s folytattam a merengést.

Szörnyetegnek neveztek a társaim, éppen ezért, mert én mindent megettem, de másért is. Mert olyan munka nem volt, amelyet én ne vállaltam volna. Mindent vállaltam.

Mert mi volt az nekem, és ha három-négy hónapot kellett is keresztülgürcölni csupa erőfeszítésben. S ezt a hajótulajdonos urak tudták.

– Bivaly! – mondta rólam egyik társam, egy Ebertsma-Leiningen nevű kölök, nevettem is őkelmét eleget, lévén nekem mindig állásom, neki meg soha.

– Legyek bivaly – gondoltam én –, az nagyon hasznavehető fajta. S én viszont mégiscsak tudtam olyat is, amit a bivaly nem tud: nem enni és nem aludni, ha kellett. Egyszóval, nekem semmi se volt sok – ami a munkát illeti vagy a nélkülözést, viszont semmi sem elegendő, ha arról volt szó, hogy egy kicsit végre jól is érezzem magamat, s ami korlátot e tekintetben át lehet lépni, azt én át is léptem, úgy kicsapongásban, mint erőfeszítésben. De hol van már ez a hősi korom! Mintha nem is én lettem volna, úgy hallgatom ezt a mesét. Egy kis szomorúsággal is, nem tagadom.

A lelkemről pedig ezt gondoltam:

– Fájdalmas ráadásod. – És ennyi volt az egész.

Viszont korán is lettem hajóparancsnok. Még az agyaram se nőtt ki, már rám bíztak vagyont érő rakományokat, mindenfélét. Közben-közben magam is üzérkedtem kicsit, és így tovább. Megvan ennek is a módja. Kezdtem hát egész szépen gyarapodni. Még harminc se voltam, s már egész számbavehető vagyonom volt.

Ekkor azonban egy kis baleset ért, nem is kicsi, nagy. Engem is utolért a hajósok végzete: gyomorbajos lettem. Úgy éreztem, mintha páncél volna a hasamon – nem lehet enni. Ez így történt:

Nápolyban álltunk éppen, s ott én egy kitűnő csemegekereskedésben jól bevásároltam. Olaszországban különben is szeretek bevásárolni, mert a kereskedők jókedvűek, s az üzletek jól vannak felszerelve. Ebben az üzletben is mindenféle szép áru volt: igen finom sonka, a legkülönbözőbb szárnyasok: kezdve a pacsirtától, rigótól, fürjecskétől a jókora kacsákig, mégpedig részben szép barnára sülve, részben nyersen, mikoris kellemesen sárgák, s hónuk alá dugott fejjel olyanok, mintha arra volnának teremtve, hogy kövéren szunnyadjanak a márványon. Órákig tudtam volna nézegetni ezeket is, valamint a sokféle kalácsot, diót, szőlőgerezdeket, a gúlába rakott almákat és gesztenyét, de még az aszúboros palackokat is, amelyek nem tudni miért, vidám öregasszonyokra emlékeztetik az embert.

Jócskán válogattam tehát ebből-abból, megropogtattam a bankóimat, s aztán hadd susogjanak a csomagocskák. Ezt még külön is szeretem. Mikor már megyek az utcán, s ezek elkezdik sokféle beszélgetésüket az oldalamon. Szeretem az ilyet. De akkor mást gondoltam. Mit cipeljem én a csomagokat? Küldjék csak haza. Úgyis van még egy kis dolgom a városban, s közben meg is hívok egypár jó embert a hajómra. Így is történt!

– Ah, ah, Jacopo, carissimo amico mio – meg efféléket kiáltottak az olaszok elém nagy lármával, mikor bedugtam orrom az irodáikba, s még szét is tárták a karjukat… Az olaszok szeretik a magukcsinálta hűhót, ez ismeretes – ezenfelül azonban tudták is: ha én hívok valakit vacsorára, az nem rossz dolog.

Útközben azonban ötletem is támadt.

– Eh, én eszem itt még vacsora előtt is valamit – gondoltam magamban –, s minthogy éppen a Posilippo tájékán jártam, betértem hát ide valahova. Közvetlen a víz partján volt ugyanis egy kis kellemes kocsmaféle künn a gáton, ahol úgysem igen jár ember ilyenkor, nagy csend is volt hát körülötte, s ez mind nagyon hívogató volt. – S ott olasz legényekkel jól meguzsonnáztam. Valami olcsófajta kagylót ettek, kevés fehér kenyérrel, és bort ittak rá: rögtön csatlakoztam hát hozzájuk. S igen kellemesen elbeszélgettünk. A kagyló kotyogott a vízzel telt vedrekben, amint megöblögettük, s minden oly tiszta volt körülöttünk: a kőgát, amelyen ültünk, a tenger meg az élet – s oly barátságosak a szívek. S hozzá nemsokára vörösen ment le a nap a Posilippóval szemben.

– No, ez jó is volt, szép is volt – gondoltam magamban. S nagyokat nyújtóztam. S minthogy mindig híve voltam egy kis alakoskodásnak: azt képzeltem tehát, hogy én most nem is én vagyok, hanem valami lankadt világutazó, aki pihentetni megy a szívét, meg ilyesmi. Kifizettem tehát a fiúk italát is, amire azok felálltak tiszteletemre. (Az olaszok szeretik a hókuszpókuszt.)

Csakhogy gyanítom, hogy ez a kagyló okozta vesztemet. S ma is ezt az uzsonnát tekintem a bajom előtörténetének. Mert akkor este már semmi sem ízlett, s hiába volt ott a nagyszerű vacsora. Valami hidegség volt a gyomromban a sok tengeri vacaktól.

Már az előkészülete sem okozott semmi örömöt, pedig máskor épp az ilyesmi az öröm java nálam. Először megnéztem, mindent hazaküldtek-e pontosan, nem cseréltek-e ki semmit? Én a legjobb fajta étolajat szoktam venni, amely olyan, mint a sárga lámpafény. S ez is olyan volt – a világosság elé tartottam, töretlen volt, tökéletes, s nekem már az ilyesminek a látása is örömömre volt azelőtt. Majd ott ácsorogtam kicsit a konyhán, figyelve, hogy sülnek ki a csigák, minthogy kedv kell ám az örömökhöz – ezt én már megtanultam. Okosan éltem én! Elnéztem a fiút, amint a tányérokat törülgeti a folyosón, amint megforgatja törlőruháját a poharakban, s a lámpa elé tartja, villognak-e a kedve szerint? Néha nagy nyugság rejlik a tempóban, s én e csendes tempót meg a csendes csillogást nagyon szeretem. S nagy békességgel készülök a vacsorához. S így most is, de hiába. Semmi örömem nem volt benne, úgy el volt rontva minden belsőrészem.

S hiába figyeltem utóbb a barátaimat is. Azok lármásak voltak, s felemésztettek körülöttem minden lehetőt, én meg alig nyúltam valamihez. Nagyokat énekeltek, én meg hallgattam. Még azokban a boldog időkben oka-számra vettük a nehéz dohányokat a Levantén – a kereskedők némely kikötőkben nagy karattyolás közben elárasztották vele a hajókat –, olyan szép, hosszúszálú dohány volt, s olyan aranyos, mint a szűzlányok haja – kihoztam hát ebből is egy jókora köteget, s odavetettem eléjük. S ugyan magam is megpróbáltam egyik cigarettát a másik után, de hiába. Semmi sem ízlett. Még az élet is hiábavalónak tűnt. Eladdig én sohase voltam beteg, még a gyomrom sem volt elrontva soha, de most éreztem, hogy kifogtam a bajt. Rögtön éreztem a végzetemet. S el voltam keseredve nagyon.

A gramofon szólt.

– Niente, niente – mondtam én nekik –, sono un poco ammalato cosi – s úgy tettem, mintha részeg volnék a gyantaszínű boroktól.

Azok viszont jól érezték magukat nélkülem is.

– Vieni, vieni – kiáltották a fiúnak –, edd meg a gazdád helyett. – S tömték belé a sok csemegét, holott hát szolgálat közben enni, ilyesmi nálam mindig tilos volt a hajókon. De most evvel se törődtem, annyira betegnek éreztem én magamat.

Csak épp, ami megmaradt utánuk, mérgemben beledobáltam a tengerbe.

 

Forrás: https://konyvtar.dia.hu/html/muvek/FUST/fust00001_kv.html