Friedrich Hölderlin: Patmosz (részlet)

A homburgi tartománygrófnak

 

Közeli

s megfoghatatlan az Isten.

De ahol veszély fenyeget,

fölmagaslik a menedék is.

Sötétségben fészkelnek a sasok,

s félelmet nem ismerve járnak

a szakadék fölött az Alpok fiai

az ingatag fahídon.

Tehát, mivel körös-körül

az idő ormai tornyosulnak,

s közel élnek szeretteink,

tikkadva a legkülönállóbb csúcsokon,

adj ártatlan vizet nekünk,

adj szárnyat, hogy hűségesen

átjuthassunk és visszatérjünk.

 

Így szóltam, mire egy géniusz,

gyorsabban a vártnál

s messzebbre a valaha is

reméltnél, elragadott

hajlékomból. Esti homályba

borultak, amerre jártam,

a hazai árnyas erdők

és elvágyódó patakok;

sosem láttam ezt a vidéket;

de nemsokára üde fényben,

titokzatosan,

arany párába burkolódzva,

gyorsan föltornyosulva,

egy iramban a nappal,

ezer hegyorommal illatozva, felragyogott

 

előttem Ázsia, s szemkáprázva kerestem

valami ismerőset, mert szokatlanok

voltak a tágas utcák, ahol

a Tmóloszról aláfut

az aranyékű Paktólosz,

s a Taurosz áll s a Messzógisz,

s virággal teli a kert,

mint hangtalan tüz; de a fényben

odafenn az ezüst hó tündököl,

s halhatatlan élet tanújaképpen,

megmászhatatlan szirtfalakon

ősidőktől nő a borostyán, és élő oszlopok,

cédrusok tartják és babérfák

az ünnepélyes,

isteni alkotású palotákat.

 

Zajlik Ázsia kapuja táján,

erre meg arra futva

a bizonytalan tengerszinten,

árnyéktalan út elég,

de ismerős a szigetek közt a hajós.

S amint fülembe jutott,

hogy a közel fekvőknek egyike

Patmosz maga,

heves vágy tört reám,

hogy oda látogassak, és ott

a sötét barlanghoz közeledjem.

Mert a forrásokban bővelkedő

Ciprusnál, sőt nem egy

másik szigetnél Patmosz

kevesebb pompa között lakozik.

 

Vendégszerető

szűkösebb hajlékában

mindazonáltal,

s hogyha hajótöröttként,

avagy szülőföldjét siratva,

avagy elveszített barátját,

közeledik egy idegen,

szívesen meghallgatja, és gyermekei,

a forró liget hangjai,

s ahol besüpped a fövény, és megreped

a föld felszíne, ama hangzatok

hallják őt, s szerető visszhangja kél

a férfi panaszának. Ezt cselekedte

egykor az Istentől kegyelt

látnokkal is, ki boldog fiatalkorában

 

kísérte

a Magasságbeli fiát elválhatatlanul, mivel

kedvelte a Zivatarhozó az ifjú

jámborságát, s látta a figyelmes férfiú

színről színre az Isten arcát,

mert a szőlő misztériumakor

együtt ültek, estebéd idején,

s nagy lelkében nyugodt sejtelemmel a halálról

beszélt az Úr, és a legmélyebb szeretetről, mivel

a jóság felől sosem elégelte meg

a szót, sem azt, hogy földerítse,

mit látott, a világ haragját.

Hisz mindenki jó. Meghalt azután. Sokat lehetne

erről mondani. S látták végül társai, mint tekint

diadalmasan a legörvendezőbbre.

 

Mégis búslakodtak, mivel

beesteledett, s álmélkodónak,

mert nagyra szánták magukat szívükben

e férfiak, noha szerették a nap alatt

az életet, s nem vágytak elszakadni

az Úrnak és honuknak

arculatától. Úgy beléjük égett,

mint tűz a vasba, az, és árnyalakja.

a Szeretettnek melléjük szegődött.

Leküldte ezért

hozzájuk a. Lelket, s íme megremegett

a ház, s Isten viharai robogtak

messzedörögve

a balsejtelmű fők felett akkor, komoran.

Épp összegyűltek a halálmegvetők,

 

mikor búcsúzóul

még egyszer megjelent előttük.

Mert kialudt a napvilág,

a fejedelmi, s darabokra törte

az egyenes sugarú jogart,

istenkínokat állva ki, önnön akaratából,

mert bizonyára visszatér

annak idején. Hisz nem lett volna jó

később, hirtelen összeomolva, nem méltó,

az emberi munka, de attól fogva

boldogság volt

lakozni szerelmetes éjben, s megőrzeni

jámbor szívükben állhatatosan

a bölcsesség mélységeit. És messze benn

a hegyekben is zöldell sok eleven kép.

 

Mégis rettenetes, hogyan szórja szét

vég nélkül, erre-arra, az élőket az Isten.

Mert már a kedves; jó barátok

arcától is válni kellett,

és messze menni, túl a hegyeken,

egyedül, noha kettős alakban

ismert, egyetlen hangon szóló

volt a mennyei Lélek; és nem jóslatban élt, hanem

fürtjeikbe kapott, jelen lévén,

amikor rájuk, hirtelenül

messzesietve, visszanézett

az Isten, s ők esküt kiáltva,

hogy megálljon, s mintegy aranykötélre

kötve azontúl,

a gonoszságot nevén nevezve, egymás felé nyújtották kezüket.

 

De mikor meg kellett halnia

annak, aki leginkább

volt szépséggel tetézve, úgyhogy alkata

csoda számba ment, és az égiek reá

mutattak, és mikor, egymás számára örök rejtelem,

nem tudták megérteni

egymást, kik együtt éltek immár

az emlékezésben, és nemcsak a fövény avagy

a legelők vétettek el, s nemcsak a templomot

rabolták el, hanem a félistennek

s övéinek tisztelete is

eltöröltetett, s még a Magasságbéli

arca is afölött

látszott töprengeni, hogy sehol sem

található többé halhatatlan az égben, avagy

a zöldellő földön, mi oka lehet ennek?

 

A magvető szórása ez, mikor

föllapátolja a búzát,

a fényességbe hajítja, s megrostálja a szérűn.

Pelyva hull a lába elé, azonban

hullik végül a szem is.

Sebaj, ha némelyik

veszendőbe megy, s eleven

hangok halnak ki a beszédből,

mert az isteni munka hasonlít a miénkhez.

A Magasságos nem kíván egyszerre mindent.

Bárcsak volnék annyira gazdag,

amennyi vasat terem a tárna,

s tüzes lávát az Etna,

hogy képet festhetnék, s olyannak

látnák, amilyen volt, a Krisztust.

 

De ha valaki magát ösztönözné,

s szomorú szavakkal, útközben, fegyvertelen létemre,

rajtam ütne, hogy meglepődjem, s az Isten

képét egy szolga gyarlón festené meg --

Egyszer haragudni láttam

az ég Urát, nem azért, hogy cselekedjem, hanem,

hogy okuljak. Jóságosak az istenek, de nincsen gyűlöletesebb,

mígcsak uralkodnak, a hamisságnál nekik, s kihalt

az emberség immár az emberekből.

Mert nem az égiek intézkednek, hanem

a halhatatlan Sors parancsol, s műve önként

halad útján, és siet a vég felé.

Ugyanis, hogyha magasabbra száll a mennyei

diadalmenet, az erősek jelszó gyanánt kiáltják

nevét a Magasságbeli győzedelmes Fiának,

 

akárcsak a napét, s ím itt az ének

kormánypálcája, amely lefelé int,

mert semmisem alantas. Ébresztgeti

a holtakat, kiket hatalmába még nem kerített

az eldurvulás. Várja már nemegy

bátortalan tekintet,

hogy megláthassa a fényt. Nem kívánnak

éles sugárzásban virulni,

bár csak az arany kantár tartja féken merszüket.

De amikor már

elfeledkeztek a világ

bozontos szemöldökéről,

s rájuk a Szentírás lágyan derengő fénye hull,

a kegyelemtől boldogan

járhatnak-kelhetnek a szelíd tekintet sugarában (...)

 

Kálnoky László fordítása

 

forrás: https://www.magyarulbabelben.net/works/de/H%C3%B6lderlin%2C_Friedrich-1770/Patmos/hu/11592-Patmosz