„Egy turista sétál a tengerparton. Egyszer csak meglát egy táblát: Sirályok eladók!
A turista odalép az árushoz.
— Elnézést, mennyibe kerül egy sirály?
— Száz euró.
A turista átnyújt egy százast, az árus elteszi, majd felmutat az égre: — Az ott a magáé.“
A gyerekem letöltötte az ÖzönVicc alkalmazást a telefonjára. És most fűt, fát, no és persze engem folyamatos viccözönnel szórakoztat. Vannak nagyon jók, amelyek tényleg kiforgatják a meggyökeresedett előítéleteinket. Végülis semmit sem lehet igazán birtokolni, se sirályt, se tengert, se szerelmet. Semmink sincs. Jut eszembe, pontosan ebből él Hamburgban a sógorom unokatestvére. Ő csillagokat „ad el“ szerelmeseknek, és meglehetősen keveset kér értük: húsz euróért már egy cirkalmas igazolást szerkeszt, hogy ez vagy az a távoli csillag, fehér törpe vagy vörös óriás xy fogorvos / egyetemista / festőművész vagy egy szerelmespár „birtoka“.

René Magritte festménye
Egyébként Jézus is meglepően sokszor élt ezzel a meglehetősen költői eljárással. Például a „jó pásztor“ példázatánál, mikor is azt bizonygatja a paraszti munkákhoz jól értő hallgatóságának, hogy a „jó pásztor“, mikor egy bárány elveszik, csapot-papot otthagy, hogy megtalálja az elkóboroltat. Természetesen egyetlen „jó pásztor“ nem tesz így (vagy ha így tesz, a munkaadója rögtön kirúgja), csak egy jó szülő vagy egy szerelmes. Akkor itt most nincs valami (nekünk) felfoghatatlan feszültség a Teremtő egyetemessége és a szeretet személyessége között? És ha van, akkor miért nem leplezi le előttünk? Vagy maga a példázat a beismerés?
Vagy...?