Apám egész életében reménykedett. Kispolgárként megtalálta a helyét a Kádár-rendszerben — kuporgatott, seftelt, békésen vagy békétlenül morgolódott, néhanapján panaszkodott a „nagy semmire” —, de remélte, lesz idő, mikor felemelt fejjel… De mit is csinál majd felemelt fejjel? Se elég fiatal, se elég képzett nem volt, hogy valami nagy karrierben reménykedjen. Ő megelégedett volna azzal, ha részt vehet a kisváros közügyeiben, és évente egyszer „európai polgárként” megebédelhet a feleségével Bécsben. Egy-két pohár sör után persze arról ábrándozott, hogy a lányainak lakást vesz Pesten… No de mért is kéne beleavatkozni a fiatalok dolgába? Lediplomáznak a lányok, hipp-hopp elhelyezkednek, annál is szebb jövőjük lesz, mint amit ő — egy szerény, lúdtalpas, kisvárosi anyagbeszerző — a legmerészebb álmaiban elképzelhet…
A legmerészebb álmok megvalósulását, a Monarchia újjászületését a liberálisoktól várta apám. A nyugat jó, a kelet rossz. Légy az, ami szeretnél! Ne legyenek többé határok! Annyi ember vagy, ahány nyelvet tudsz. (Neki is veselkedett — szerény eredménnyel — az angol nyelvtanulásnak.) Még megvoltak nagyapámtól, egy kisvárosi rövidáru-kereskedőtől örökölt családi kapcsolatai, úgyhogy mi sem volt természetesebb, hogy lúdtalpasan, betegeskedő, izgatottan kalimpáló szívvel kopogtatócédulákat gyűjtött az SZDSZ-nek.
Az össznépi örömünnep, a nagy felszabadulás helyett aztán jött a kiábrándulás. Az eredmények, a sikerek elmaradtak, a bűnösök, a „demokrácia kerékkötői” meg közben osztódással szaporodtak. Semmi sem tesz agresszívabbá és dogmatikusabbá, mint a félelem, no de egy kisvárosban senki sem élhet olyan véleménybuborékban, hogy elhiggye, a szomszéd Mártika a Horthy-kor restaurálására készül, a szomszéd Lajos meg a demokrácia „aláásására" tör. Apám sok vidéki, kispolgári szavazóhoz hasonlóan „nem illett a képbe”. A Parlamentben és a napisajtóban elhangzó hülyeségeket olyan emberek vágják egymás fejéhez, akik semmilyen életszerű kapcsolatban nem állnak egymással. Egy kisváros nem ilyen.
Apám miatt gondolkodtam el azon, hogy a demokrácia mennyire kisvárosias intézmény tulajdonképpen. Nem hiszem, hogy Arisztotelész szerint a demokrácia virágozhatna olyan többszázmilliós birodalmakban, ahol az embereknek esélyük sincs személyesen találkozni egymással — nem mellesleg, az ókori Athénben sem éltek sokkal többen, mint Nagykanizsán. A polgárok természetesen ott sem mind ismerték egymást, de akár találkozhattak a piacon, a színházban, a köztéren. Ma emberléptékű, mediterrán városállomok működési gyakorlatát várjuk el giga-, mega-méretű emberi életközösségektől (akiknek tagjai persze bármit képesek elhinni egymásról).
Apámat persze nem efféle tűnődések vezették a kiábránduláshoz. Ő csak egy ijedős és érzelmes bácsika volt. Gyűlölte, ha a jelenlétében bárkit megaláztak. Zsidó volt, így hát a zsigereiben érezte, a végén minden számlát valakinek ki kell fizetnie. Bármilyen kiközösítés végső soron ellenünk irányul.
A kilencvenes években alig volt divatosabb beszédtéma a veszélynél. Apám nem Jancsiban vagy Józsiban, Nyírőben, Wass Albertben vagy éppen Bácsfi Dianában látta a veszélyt, hanem a rosszul működő demokrácia verbális erőszakra hajlamosító hektikusságában és hisztériájában. Hallgassunk inkább Mozartot, vagy inkább Bachot, bennük nem lehet csalódni, mondogatta apám, mikor már mindenkiben csalódott, és egy egészen másfajta rendszerváltásra készült.
Az igazi és teljes felszabadulásra. Anyám soha nem értette, miért egyezik ki olyan jámborul a halállal, a várva várt „álomtestvérrel”. Talán mert a kilencvenes évek közepétől nem volt miért élnie.
Ha érezni nem is, gondolkodni anyámtól tanultam.
Nézd csak, milyen érdekes, hogy egy görög filozófus kitalálja, hogy mindennek alapja a szám, és láss csodát, igaza lesz! Máig nem találok magyarázatot arra, hogy igazolódhatott be anyám kedvenc görögjének, Püthagorasznak a sejtése, hogy mért nem találunk olyan pontot az univerzumban, ahol a matematikai törvények nem érvényesek. Tényleg mindennek alapja a szám — lehangoló, de ettől még nagyon is igaz.
Anyám egyéb igazságai is lehangolók voltak, de nem feltétlenül igazak. Holló a hollónak nem vájja ki a szemét. Aki beleszületik a hatalomba, az ott is marad. Azok mennek politikusnak, akik lusták tanulni és dolgozni, vagy — és itt megszólalt a nagygazdalányból lett matektanár — azok lesznek csendőrök, képviselők, igazgatók, akiknek egy darab földjük sincs. Anyám nem tartotta különösebben rossznak a magyar politikusokat, csak politikusnak — ezzel pedig mindent elmondott róluk. Apám politika iránti lelkesedését sajnálta és megmosolyogta. Hisz a demokrácia és a liberalizmus csak azt jelenti, kirúgnak a gyárból, eszük ágában nincs visszafizetni, amit hajdan elvettek (privatizáció), a szenvedéseidért jól kiröhögnek, és főcímlapon hirdetik, micsoda elmaradott paraszt vagy. Ő bizony össze tudja adni a kettőt meg a kettőt. Jól látta Nagykanizsán, hogy az új gengszterek éhesebbek és dühösebbek, mint a régiek. Hogy ezek az új jelszavak csak arra valók, hogy félrevezessék az embereket.
A szocializmus jó volt, csak kár volt annyit hazudozni benne. Az a sok handabanda, világforradalom, egyebek! Mintha nem lenne elég tiszteletreméltó, hogy egy rendszer semmi mást nem akar biztosítani, csak biztonságot, békét, kényelmet. Hogy a kalauz udvariasan előre köszönjön, hogy soha ne kelljen szemlesütve elsurrannunk a kéregetők mellett, hogy mindig biztosak lehessünk abban, hogy a szomszédnak is megvan mindene.
Anyai és apai nagyszüleimtől egyébként a szocializmus mindent elvett. Csallóközi nagyapám földjeit, kanizsai nagyapám „főtéren álló rövidáruüzletét” — melyről azóta kiderült, hogy már a nagy gazdasági világválság idején tönkrement, mert nagypapa egy éjszaka alatt elkártyázta a bevételt. De a szüleim (bármennyire is különböztek) saját vagyon nélkül is életük első percétől az utolsóig a vidéki kispolgársághoz tartoztak. Kisvárosban születtek, és kisvárosban élték le az egész életüket. Pártválasztásaikkal is az identitásukat fejezték ki. Mikor szavaztak, „megvallották” önmagukat. Mikor kifejtettem nekik, milyen jó lenne például egy tiszta lappal induló, alulról szerveződő baloldal, kinevettek. Ők nem ismertek se kiváltságosokat, se igazán szegényeket.
Anyámat, a nagy Fidesz-szavazót mégis mélyen és őszintén foglalkoztatta a menekültválság. Őt nyolcévesen háborús bűnösként kergették ki a családjával Csehszlovákiából, és költöztették be egy kikergetett sváb család tanyájára. A somogyiak az iskolában tótoknak csúfolták őket, aztán mikor meglátták nagyanyám porcelánjait, már nem tótoknak, hanem grófoknak. Mindennap félniük és szégyenkezniük kellett.
Hát kik azok, akik mostanában önként vágnak neki a világnak? Anyám rengeteget törte ezen a fejét. Egyáltalán miért indul ez a sok fiatal férfi a gyerekeik és a feleségük nélkül? Kalandvágyból? Ő ezt sem tartotta megvetésre méltónak. Egyébként nem osztotta a haladó propagandát, harminckét év osztályfőnökösködés után nem hitte, nem hihette, hogy ezek az emberek varázsütésre alkalmazkodni tudnának (az ő anyja sem tudott, pedig ő magyar közegből került magyar közegbe), de azt sem hitte, hogy ezek a vándorok mind gazemberek, nemi erőszakolók, titkosügynökök lennének. Belehalna-e abba Magyarország, ha néhány ezret befogadna közülük?
Akik ezt támogatják, azok tényleg Soros-ügynökök?
Akik pedig félnek tőlük, azok mind sötét nácik?
Anyám mutatott rá, hogy eme népvándorlás résztvevőit még csak megnevezni sem vagyunk képesek. A „menekült” szó megajándékozza őket egyfajta (jogos?, jogtalan?) romantikusnak ható előtörténettel, a „migráns” meg olyan borzalmasan, olyan elidegenítően hangzik („gr”), hogy tulajdonképpen felér egy sértéssel. A semleges, érzelem- és előítéletmentes, mindenki számára egyértelmű elnevezés hiánya azt sejteti, a kérdésről józan társadalmi vita nemigen lesz.
Anyámon ez a „migráns-kérdés” alaposan kifogott. A politika sem segített ezt értelmezni. Még a vitához megfelelő nyelvet sem biztosított. De a migránsokhoz kapcsolódó tömeghisztériát anyám — a hajdani „tót” és „gróf” — nem tudta a Fidesznek megbocsátani. Utolsó éveiben apámhoz hasonlóan ő sem olvasott újságot, nem hallgatott rádiót.
Miért vették a politikát a szüleim ennyire a szívükre? Józan emberekként egyetlen pillanatig sem hitték, hogy lesz egy olyan párt a jelen politikai viszonyai között, amely vonatra rakja őket, és elhurcolja őket egy lágerbe vagy a „szegény svábok” helyére. De a múltjuk mégis erősen befolyásolta a választásaikat, nyilván olyan világot akartak, ahol semmilyen kiűzetésnek vagy megbélyegzésnek nincs esélye. Ahol nem lehet többé tótozni, zsidózni, parasztozni, vidékizni — olyan jelent és jövőt akartak, amely feledhető rémmesévé teszi a múltjukat.
Mind a ketten mást tartottak fontosabbnak. Kedvenc pártjaik szabadságot / biztonságot ígértek, ebből semmi nem lett, de minden politikai erő kijelölt valamilyen ellenséget, akitől rettegni lehetett. Akit megvetni nem szégyen, hanem hazafias / haladó tett.
Mindig is a gyűlölet és a megvetés volt a kárpótlás a rendszerváltás elmaradt ígéreteiért. Nem lett jobb neked, de megmutatjuk, kiket kell ezért megkövezned. Most egy új párt ígér fűt, fát, virágot, Európát — ebből egyelőre még nem sokat látunk. De biztos, ami biztos, azt már jó előre kijelölték nekünk, kiket szabad és kell megkövezni.
Se apám, se anyám nem szerette a kövezést.
Ám ők nálam szerencsésebb helyzetben voltak. Ők még pontosan tudták, hol van az ő pártjuk, hogy kikhez tartoznak. A paraszti és zsidó kispolgári ősök egyértelművé tették, „hol a helyük”. Ők az én szüleim — mikor mozdulok, ők ölelik egymást —, de miattuk nekem nincs semmiféle „helyem”. Nem tartozom egészen se ide, se oda — vagyis nem vagyok egészen hagyományőrző vidéki, nem vagyok ellenvéleményt nem tűrő pesti értelmiségi. A haza számomra annyi, hogy nyugodtan és következmények nélkül bárhol elégedetlenkedhetem. A kövezést én sem (csak) lelki finnyásságból utasítom el, hanem mert tudom, bárki nyer, a kövek az én gyenge vállaimra hullnak majd vissza. Nincs olyan „tábor”, mely engem egészen a magáénak vallana.
Én csak egy jól prosperáló, szabad és nyugodt országban érezhetem magam biztonságban.
Amíg ez nincs, addig nem szabad meghalnom.
----
Borítókép - Paul Gauguin: Jákob harca az angyallal
