André Ferenc: pályaív (részlet)
olyan könnyűnek tűnik továbbmenni innen,
mondja a kő és áthasítja az eget.
olyan megnyugtató egy helyben maradni,
mondja kimérten a zúzódás a karodon.
mint szakadt kabátot, hordja a szél
a halszagot. mert ahol nincs súly,
ott nehezebben csúsznak a cipzárak.
ahol nincs súly, ott nem örvénylik
sohasem a kimondhatatlanság
mellkasod rácsai közt.
az elmozdulás bizonytalanságával
mihez is kezdhetnél, hol marad
a pályák kiszámíthatósága, amely
mint kő, ami még nem hagyta el
az ököl szorítását, de már magában
hordja a bűntudat jeleit.
ahány út, annyi eltévedés,
mindegyik romlásba vezet,
csak a levegőben van találkozási pont,
ha magadról már csak annyit tudsz
elmesélni, amennyit a szotyihéj a szádról.
a simogatás és a pofon között
az egyetlen különbség az időtartam,
mondja a tenyér és kifeszíti az ujjakat,
hogy megtanulja a különbséget
a gránit és az andezit
tapintása között.
mint a lány, aki egy reggel felöltözött,
kitalálta magának a kockás nadrágot,
hozzá converse meg macskás zoknik,
sötétkék trikó, vékony fehér csíkokkal,
a legfeketébb melltartó és
a meggypiros bugyi,
de mint bőr alá a köröm,
nőttek rá a ruhái (...)
forrás:
https://www.eirodalom.ro/irodalom/vers/item/3912-andr%C3%A9-ferenc-versei.html