André Ferenc: pályaív (részlet)

olyan könnyűnek tűnik tovább­men­ni in­nen,
mond­ja a kő és áthasítja az eget.
olyan meg­nyug­tató egy hely­ben ma­rad­ni,
mond­ja kimérten a zúzódás a ka­ro­don.

mint sza­kadt kabátot, hord­ja a szél
a hal­sza­got. mert ahol nincs súly,
ott ne­he­zeb­ben csúsznak a cipzárak.

ahol nincs súly, ott nem örvény­lik
so­ha­sem a ki­mond­ha­tat­lanság
mell­ka­sod rácsai közt.

az el­moz­dulás bi­zony­ta­lanságával
mi­hez is kezd­hetnél, hol ma­rad
a pályák kiszámíthatósága, amely
mint kő, ami még nem hagy­ta el
az ököl szorítását, de már magában
hord­ja a bűntu­dat je­le­it.

ahány út, annyi eltévedés,
mind­egyik romlásba ve­zet,
csak a le­vegőben van találkozási pont,
ha ma­gadról már csak annyit tudsz
el­mesélni, amennyit a szo­tyihéj a szádról.

a si­mo­gatás és a po­fon között
az egyet­len különbség az időtar­tam,
mond­ja a tenyér és ki­feszíti az uj­ja­kat,
hogy meg­ta­nul­ja a különbséget
a gránit és az an­de­zit
ta­pintása között.

mint a lány, aki egy reg­gel felöltözött,
kitalálta magának a kockás nadrágot,
hozzá con­ver­se meg macskás zok­nik,
sötétkék trikó, vékony fehér csíkok­kal,
a leg­fe­ketébb mell­tartó és
a meggy­pi­ros bu­gyi,
de mint bőr alá a köröm,
nőttek rá a ruhái (...)

 

forrás:

https://www.eirodalom.ro/irodalom/vers/item/3912-andr%C3%A9-ferenc-versei.html