Bánki Éva: A szív városában – városlélektani regény Pécsről

Szeretnél belehallgatni a regénybe? A Menekülés és a Vadászat c. részlet meghallgatható és elolvasható most a Szófán.

 

Kire hasonlítunk? A szüleinkre, nagyszüleinkre, akiknek emlékeit, nyavalyáit, traumáit, jó és rossz tulajdonságait akarva-akaratlanul egy életen át hurcoljuk? Vagy inkább a helyre, ahol felnőttünk? Hiszen a tenger, az erdő, a hegyvidék, a puszta, a kis- vagy nagyváros vagy akár az örökös úton levés is meghatározhat minket. De vannak-e olyan helyek, melyek rövid idő alatt is átformálják személyiségünket?  A régi görögök nagyra tartották a beavatási helyszíneket, és hirdették: a különleges helyek különleges emberekké tesznek. Akik Delphoiban vagy Eleusziszban egyszer megfordultak, valamiben mind hasonlítanak, vallották sokan.

 

Nagy kérdés, hogy vajon Pécs ilyen különleges hely-e.

 

Nem hiszem, hogy sok olvasónak lennének rossz emlékei Pécsről, de a regényben megformált „szív virágoskertje”, a Vénusz jegyében álló csodálatos város (ahol valamiképp ma is rómaiak élnek) a regényíró fantáziájának gyümölcse.

 

„Pécs a Dél utolsó bástyája Észak előtt. Nem a birodalomé: a birodalomé mifelénk Aquincum és Brigetio, a kontinensen túl Londinium. Hanem a Délé. A szőlődomboké. A borkultúráé. A villakultúráé, amely a mai napig él…”

 

Ám a tagadhatatlan kulturális kontinuitás nagyívű látomássá formálása azért lehet művészileg sikeres és egyben provokatív tett, mert létezik egy egészen másféle, jóval maszkulinabb haza-képzet is. A „lángoktól ölelt kis országé”, mely minden ízében magyar, ellenáll a betolakodóknak, büszkeségét a saját függetlenségéből (vagy annak mitikus emlékezetéből) meríti.  Ennek a hazának a Petőfi-féle puszta a szimbolikus tere: a síkon vívják a csatáikat a „legjobbjaink” (akik mind fiúk, nemde?), a rónán bujdosnak és keseregnek. A magyar irodalom egyik legemlékezetesebb városa, megannyi költő és regényíró bölcsője, Debrecen épp a puszta szívében helyezkedik el.

 

Péntek Orsolya regénye számos morális és nemzetkarakterológiai kérdést felvet, nyíltan mégis keveset moralizál. De a nyelv, a helyszín, a narráció a sorsok tucatjait mindenféle magasztos pátosz nélkül, és mégis érzékenyen láttató, majdnem kétezer év történetét átfogó történetfüzér mégis képes finoman átértelmezni, amit autonómiáról és hagyományról eddig gondoltunk. És ugyan ez egy regény – „csak” egy regény, mondhatnánk (ön)ironikusan –, de önszemléletünk megváltoztatására is alkalmas. Hiszen tényleg létezik egy, a dunántúli dombok mögött rejtőző, a görcsös bezárkózást és a hisztérikus felforgatást egyként kerülő, városias magyar társadalom is. Regénytrilógiájában Péntek a Monarchia emléke felől, városregényében pedig a latin hagyományok oldaláról próbálja értelmezni ezt a világot.

 

Mert „Pécs regénye” természetesen a rómaiakkal kezdődik.  Minden korszakot, a középkort, reneszánszot, barokkot, a XIX. és XX. századot, római istenek, csillagképek uralnak, a római idők fölött Vénusz uralkodik, ez az istenség fogja meghatározni a város eljövendő arculatát, karakteres szellemiségét is. Szonátához hasonlóan bomlik ki a regény: minden fejezetben találkozunk egy kisebb csoporttal, megismerjük az életviszonyaikat, aztán a főszereplő meghal, ám a mellékszereplők további sorsáról nincs tudomásunk. Az elvarratlan szálak kelthetik azt az érzést, hogy a szereplők egy része a vér kiszámíthatatlan kacskaringói révén rokonságban áll(hat) egymással – de ez csak ügyesen meglebegtetett illúzió. A történelmi Pécs több hullámban is teljesen újranépesült. (Gondoljuk csak el, nem akadt senki, aki a város régi nevét, a Sopianae-t elárulta volna a honfoglaló magyaroknak, ahogy nyilván Savariának, Aquincumnak sem voltak, nem lehettek római túlélői.)

 

De mintha mégiscsak lettek volna, sugallja a városregény szerzője, Péntek Orsolya.  Mindig vannak néhányan, akik olyan jelentéktelenek, hogy nem számolnak velük a krónikások, a hódítók pedig észre sem veszik őket. Vannak, akik visszasodródnak Pécsre, mint a 48-as emigráns egyik leszármazottja, a városban a balkáni háborúk idején felbukkanó amerikai katona.

 

Ám leginkább nem a gének, hanem a város, a város szelleme teszi rómaivá a szereplőket. Az utak, melyeknek még a rómaiak szabták ki az irányukat.  A gyümölcsöskertek, melyek mintha emlékeznének a rómaiak hajdanvolt alma-, körte- és cseresznyefáira. És a pécsi életstílust jellemző antikos, derűs mértéktartás. Pécs arányos, „mint minden, ami Vénusz jegyében áll”.

A címben is szereplő Vénusz talán több szerelmet és boldogságot ígér az olvasónak. De a regényvilág egy kifinomultabb eszményképet sugall: a mű egyik legérzékibb, áradó nőiességében legvonzóbb szereplője, a mindenórás terhesen megölt, nagymama korú Ulpia Ruca nappal Krisztusnak áldozik, éjszaka Vénusznak. Az elfojtás vagy a zsigereket tépő szenvedély egyként idegen Péntek Orsolya figuráitól. A regény legtöbb szereplőjét valami halk bánat, rezignáció járja át: tudatosítják önnön korlátaikat és nyílt arccal néznek szembe a végzetükkel. Ezt a harmóniát, ezt a derűs rezignációt nyilvánvalóan a barokk életképben a legnehezebb megteremteni (derű és harmónia – mi sem áll távolabb a barokktól), de talán épp ebben a részben formálja meg Péntek a regény egyik legfelejthetetlenebb figuráját, Boldog Martint, a meghalni nem tudó, jámbor sírásót, akin nem fog a várost romba döntő járvány.

 

Az iszlám – Pécs maga is több mint egy évszázadot mohamedán fennhatóság alatt töltött – igen kényes és izgalmas kérdés (amivel kapcsolatban én sem jutottam még dűlőre saját magamban). Hiszen tudjuk, a Római Birodalom mohamedán „utódállamaiban” megszűnt a római jog, életforma és a latin nyelv, pedig Alexandria, Bizánc, Damaszkusz, Tunisz a régi Sopianae-nál vagy akár Londonnál is fényesebb és népesebb kultúrközpontok voltak. Ám épp Pécs példája bizonyítja, hogy túlélő római népesség és helyben kialakult neolatin nyelv nélkül is megőrizheti egy város a latinos karakterét. A kortárs magyarok amúgy nem az antik civilizáció és a tolerancia örököseit látták az Alföldet szinte teljesen elpusztító törökökben. Ám tény, Pécs még ezekben a vészterhes időkben is egy sajátosan nyugodt, multikulturális virágzást élt át, és Péntek Orsolya látomásában a török korban kerül legközelebb a saját gyökereihez. A törökök még azt is felfedezik, hogy itt, Pécsett nyugszik a görögök Eflátúnja, azaz Platón.

 

Persze ez a Platón nem a filozófia, hanem a mitikus történelem, a mesék és legendák Platónja:

 

„Eflátún, akit ők Platónnak mondanak, építtette a várost Mohamed születése előtt 882 évvel. Nagy Sándor adta neki Pecujt öregségére, mert a szíve felvidámodott a jó vizű és jó levegőjű helytől, és ezért itt temettette el magát”. 

Török koriak a regény szimbólumrendszerét meghatározó motívumok is; az egyik szereplő szerint maga Platón állította fel a város horoszkópját, és jelentette ki, hogy „Pecuj” a Vénusz jegyében áll. Péntek Orsolya regényében Pécs városa a török időkben mintha visszatalálna antik önmagához.

 

Ez a történelmi adatokkal is bizonyítható, Pécsre korlátozódó török kori virágzás mintha alátámasztaná Péntek Orsolya alaptézisét: Pécs szellemisége miatt előbb-utóbb minden hódító hozzászelídül a városhoz. A törökök – bár ők is hódítóként érkeztek, és később nyom nélkül eltűntek – beleszőtték álmaikat a latinos város szövetébe. És ezek immár a mi közös álmaink lettek.

 

Péntek Orsolya regényvilágára nem jellemzőek a drámai összeomlások, eget rengető katasztrófák. Trilógiájában az emberek meghalnak vagy eltűnnek, a hozzátartozóik emlékeznek rájuk, megismétlik ballépéseiket, beszélnek róluk, keresik őket – mindez egy családregényben egészen természetes. A Pécs-regényben ezek a visszatérések és visszautalások váratlanabbak, épp ezért varázslatosabbak és igézetesebbek: egymással semmilyen etnikai kapcsolatban nem álló emberek – akik nem is hallottak egymásról, és még csak nem is ugyanazt a nyelvet beszélik – vannak hatással egymás életére.

 

Ismétlik egymás gesztusait, egymás mondatait, szenvedélyeit és ballépéseit. Hiszen a gyümölcsöskertekben, az utcákban, a szőlőkben, magyarán a „jó életben” a teljesen eltérő habitusú és múltú emberek is örömüket lelik – és épp az öröm (a vénuszi adomány) révén kezdenek el lassan hasonlítani egymásra.

Mintha a város valami óriási sejt, eleven organizmus lenne, mely nemcsak megőrzi, hanem valamiképp életben is tartja minden lakójának emlékezetét. Nem a vér, nem a családi kötelékek, még csak nem is a szavak tartják fönn ezt a közös múltat, hanem a város „szelleme”. Mindenki sorsa más valaki könyvének lapjaira íródik, mindenki – akarva-akaratlanul is – benne él a másikban, épp ezért ebben a városban csak meghalni lehetséges, ám nyom nélkül eltűnni teljes képtelenség.

 

A polisz lényegéről, a város, a városiasság eszményéről Péntek Orsolyánál kevesen beszéltek szebben. A regényt olvashatjuk Eflátún, azaz Platón  Államához vagy valamelyik elveszett dialógusához írt költői kommentárnak is.